Buza Patrikot, 4 gyermekes borosjenői családapát, a Budai Irgalmasrendi Kórház Lelkigondozó Szolgálata vezetőjét,  a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük meg, ossza meg velünk anyasággal kapcsolatos gondolatait.

Lassan érkezett meg hozzám ez az ünnep, ahogy felnövekedtem. A levegővételhez hasonlóan magától értetődőnek tűnt, hogy van édesanyám, aki megölel, aki látja a jót, a lehetőséget, a reményt bennem. Természetes volt számomra a biztonság, az elfogadás, az értem, értünk élt élet. Telő éveimmel láttam meg, mit adott érte. Az édesanyámmal töltött beszélgetések során meg mertem látni az ő és mások szenvedéseit, végül öcsém születése kellett hozzá, hogy megsejtsem, mit jelentett ez neki. 

Csodálattal látom, ahogy az asszonyoknak a szívébe van írva a gyermek vállalása, és máshoz nem hasonlító erővel maradnak éjszakákon – éveken – át ébren, energiájuk nagy részét égetve el. Azt hiszem, az ő odaadásukat látva fogok fel valamit abból, mi a szent. 

Ma már a feleségemmel, Beával mi törekszünk így adni a gyermekeinknek. A feleségemhez fűző kapcsok egyike is az, ahogy tisztelettel és egyfajta titokként nézem, hogyan adja az erejét, napjait közös gyermekeink növekedésének. Édesanyám pedig már Isten közelségéből lát és tekintetével bíztat minket. 

Küszködtem azzal, hogy megértsem, mi a tisztelet. Édesanyám adta hozzá az egyik példát, ahogy mellettem állt akkor is, ha nem értett engem, s ha később nem értett velem egyet. Felnőve a szüleinket is a maguk valójában merjük látni már. A szívünkben őrzött képben szándékaik, jótetteik, jellemük, korlátaik és a közöttünk levő véleménykülönbségek együtt vannak benne. Megtanultuk tőlük…

Az ünnep lehetőséget ad arra, hogy megálljunk egy pillanatra, és vissza-, illetve előretekintsünk, mintha egy dombtetőre érnénk, és kitekinthetnénk a mindennapokból. Ez a tavasz és ez az anyák napja nem olyan, mint amit megszoktunk. Szembetűnőbbek a hiányok, vannak dolgok, amikben elbizonytalanodunk. Ha veszteségeink vannak is ezekben a napokban, a fájdalmaink kifejezése után jó lenne kutatni és újra megtalálni az életet. 

Kórházban dolgozom, a szolgálatomhoz tartozik, hogy lehetőségem van mások életét meghallgatni. Az ő szavaikból értem meg, mit él át az az asszony, aki már nem tud három ember helyett, a családban, a ház körül és a munkahelyén is dolgozni. Különösen nehéz a szembesülés, amikor valaki nem tudja már azt adni a szeretteinek, amiben ő volt a jó, amit mindig emlegettek. Most(antól) mások adnak neki, elfogadni sem egyszerűen tanul az ember. Talál-e új módot arra, hogy élje az életét, hogyan talál újra értelmet neki?

Kevés nagyobb gyötrelmet ismerünk, mint a tehetetlenséget. Vajon miért kérjük számon mindig magunkon és egymáson az eredményt és a kontrollt!? Azt hiszem, jobban viselné(n)k az élet adta változásokat, ha a társadalmunk elismerné a nők erejét és áldozatát. 

Hálát adok minden édesanyáért, azokért, akik velünk és azokért is, akik már nem a Földön élnek. Hálás vagyok édesanyámért, a küszködéseiért, azért, hogy a szenvedéseit és a kétségeit is megosztotta velem. Azzal, hogy felvállalta előttem saját magát, segített szembenézni a valósággal, élni tanított.

Arra vágyom, az a reményem, megtaláljuk, megbecsüljük egymást, másként, mint eddig. Ha most nem a fizikai ölelés járja, betartva a másfél lépés távolság józanságát, az egymás melletti lelassítással, a szeretteink és a szomszédaink iránti figyelemmel, egy mosollyal, egy telefonhívással elmondhatnánk egymásnak, hogy tisztellek, fontos vagy, úgy ahogyan vagy!