1998

Pilisborosjenő Község Képviselő-testülete 1998. július 23-án döntõtt arról, hogy 3 fo kapja meg a „Pilisborosjenő Diszpolgára” cimet. Chovanyecz Károlyné a közéletben végzett 40 éves munkássága elismeréseként kapta e megtisztelő cimet. (Részletes írás róla a Zsálvi Riporterben: https://2097.hu/wp-content/uploads/2020/12/Zsakfalvi-Riporter-2020-10.pdf.) Komlós Tibor tűzoltó parancsnok diszpolgári jelölése ügyében a testület felülbirálta 1996. július 4-én meghozott döntését. és igy Komlós Tibort Díszpolgárrá választotta. (Részletes cikk halála alkalmából a Zsákfalvi Riporterben:: https://2097.hu/gyasz/tibi-bacsi-mar-nem-dudal/.) Nevezett a Pilisborosjenő Önkéntes Tűzoltó Egyesületben végzett több évtizedes áldozatkész munkájának elmeréseként kapta e megtisztelő címet. Peltzer Gézáné nyugalmazott óvónő a faluban több évtizeden át végzett lelkiismeretes munkájáért kapta ezt a megtisztelő címet. (Pilisborosjenői Hírmondó 1998.)

„- Kedves Madeleine Asszomy! Mióta ismeri ės segíti községünket, hogyan került veliink kapcsolatba?

– Már kilencedik éve ismerem Pilisborosjenőt, a Keresztes Nővéreken keresztül. Az Önök rendszerváltása következtében a Keresztes Nővérek rendje ismét működhetett, s éppen én is a svájci központban voltam, mikor Enikő nővér (az előző vezető nővér) helyet keresett a valamikor Zsámbékon megtelepedett rend újrainditásához. Akkor merült fel, hogy Pilisborosjenón a plébánia kert és épületei alkalmasak lehetnek. Az építkezéshez én vállaltam, hogy összegyűjtöm a pénzt. Ezt követte a régi iskola épület Missziós Házzá alakítása, illetve a kert megvásárlása. A kolostor majd a missziós ház avatásán itt voltam, s akkor láttam, hogy további rendszeres segitségre is szükségük van.

– Ezek hatalmas osszegek! Hogyan gyülik össze?

– Kik segitenek bemiinket? Gossau környėkén ma már mindenki tudja, hol van Pilisborosjenő, az emberek segítőkészek, de meg kell őket szólitani, s természetesen meg is kell szervezni az adományok gyűjtését. Igen sok ismerősőm, családtagjaim (négy nővérem, szintén keresztes nővér), rokonaim segítenek, de ma már cégek, gyárak is gondolnak felajánlásaikkai az Önök falujára.

– Az a sok – sok adomâny: kakaóportól a ruhaneműn és kerékpáron át a babakocsiig mind az Ôn munkája?

– Nos, csak az első rész, az összegyűjtés, ezt követi az itteni szétosztás, amit Szimeth Géza kántor úr végez.

– Kedves Madeleine Asszomy, köszönjtk önzetlen munkáját!” (Pilisborosjenői Hírmondó 1999.)

„- Kedves Kâmtor úr! Még a templombajáró emberek is csak anyit tudnak, hogy Ön szolgáltatja az egyházi zenét, de vajon milyen más tevékenysėggel szolgâlja még Pilisborosjenőt?

– Valóban, a templomi zene mellett az egyházközség, a temetô és a templom technikai-anyagi ügyeinek rendje is rám tartozik., de ezen kívűl – ahogy az előző riportban szó volt róia – Madeleine asszony által küldött ruha, élelmiszer és pênz támogatás szétosztása is az én feladatom. Minden hónapban rendszeres segitséget tudunk adni elsósorban idős rászorulóknak, s erről havi elszámolás készül az adományozó számára. Ezenkivūl felūgyelem a Missziós Házban lévô idősek otthonát, mely mint ismert ugyancsak egyházi tulajdon.

– Kik kapják czeket a támogatásokat?

– Többféle listával rendelkezūnk, amit az óvoda, az iskola, valamint az önkormányzat szociális munkatársai készítenek, de természetesen az egyház is ismeri a rászorulók körét. A támogatás részben pénzbeli – ennek forrása is Madeleine asszony pedig részben elsősorban természetbeli, élelmiszer és ruhanemű. A cél a rászorulók gondjainak enyhítése, s természetesen a kereskedelmi forgalombahozatal tilos!

– Magyarországra eljuttatása, ezeknek elvámolása, adminisztrációjának intėzése ugyancsak az Ön vállán van, a szétosztás teclnikai részéről nemt is beszélve!

– Nem is tudná ezt egy ember ellátni, többektől kapok segitséget, de legfőbb segitőm, feleségem Erzsike.

– Az ezredfordulóra templomunk gyönyörű színes ablakokkal készūl, ennek szervezésében ugyancsak résztvesz.

– Valóban készülūnk erre a nagy munkára, itt emlitem meg, hogy bár Madeleine asszony szerényen nem szólt róla, de egy ablak teljes költségét vállalta, ami igen nagy összeg. A templombajárók láthatták, hogy a hívek adományaira is számítunk, s bizunk benne, hogy a hat művészi ablak valóban elkészül majd.

– Kap-e az önkommámyzattôl támogatást?

– Igen, sốt, még az előző rendszerben is kaptunk anyagi támogatást a temető fenntartására, bizonyára az ürömi példa is segitett ebben, ugyanis ott az akkori tanács vette át kezelésbe a temetőt, de a terhek meglehetősen nagyok voltak. Ennek (is) köszönhetően nálunk az egyház gondozza a sírkertet.

Ennek a rendkívül szerteágazó, a falu népėt segitő munkának komoly terhe kívülről nem láthatô, eddig sokan talân nem is tudtunk sok mindenről. Kívánunk a továbbiakban is kitartást, erőt, egészséget és is gratulálunk a megérdemelt kitüntetését!” (Pilisborosjenő Hírmondó 1999.)

„- Aki csupán pár évvel ezelőtt keriilt Pilisborosjenöre úgy ismerheti Önt, mint egy kedves idösebb embert, akinek az utcán mindig van egy-két kedves szava gyerekekhez felnőttekhez. Évek óta a helybeli Nyugdijas Klub vezelöje, mely feladat ellátását a mostani ünnepségen a tagok köszöntőjénél szebben, Kiss Andrásné versénél közvetlenebbül megfogalmazni senki sem tudná. Mit illik még tudmmk Önröl?

– Annak a nemzedéknek a tagja vagyok, aki a század elején született, az I. világháború előtt és végig élte ezt a balsorsverte magyar XX. századot: I. világháborút, Trianont, kisebbségi sorsot, világgazdasági válságot, anyaországhoz csatolást, II. világháborút, visszacsatolást Csehszlovákiához és száműzetést. Elég ennyi, 88 évbe belefért. Itt az anyaországban azt szoktam mondani, én akkor érzem magam ctthon, amikor átmegyek Komáromban a Dunahídon. a szülöföldemre. Boldoganjöttem ide az üldöztetések elöl, de nem tudtam úgy gyökeret verni, ahogy az illene egy anyaországban, mert én ott éltem, ott nőttem emberré és ott csúfolták
ki a magyarságomat. Ott szenvedtem meg azért, mert magyar vagyok, itt kömyű magyarnak lenni, nem is lehetek más. Ott kell azért helyt állni, hogy valaki az maradjou, aminek született.

A pedagógus pályán működtem egész életemben és sose bántam meg, ha tízszer kezcleném újra. Igen jól éreztem magam a gyerekek között. Mikor átkeriiltünk, az iskolák államosításakor igazgatói beosztásba kerültem. Az első helyem Cegléd melletti községben volt, onnan 51-beu keriiltünk ide ugyanúgy igazgatói beosztásban, de a Rákosi korszakban. Ennek az volt a nevezetessége, hogy a politika bevonult az oktató-nevelö munkába és kaptunk olyan rendeleteket és intézkedéseket, amiket jó lelkiismerettel nehéz volt elviselni és azon gondolkodtam, hogy tudnék megszabadulni ettől az állástól. Próbáltam lemondani, nem engedtek, azt válaszolták a „járásnál”: Meg vagyunk veled elégedve, miért akarsz te elmenni. Majd mi szólunk, ha nem leszünk megbelégedve.” Akkor jutott eszembe, hogy nekem azt nem szabad megvárnom, amikor ők rúgnak ki engem, s nem volt más megoldás, minthogy tovább képeztem magam és bekerültem a felsőoktatásba. Fájó szívvel, hiszen ha elmondom odahaza, azt mondják: „Milyen karriert csináltál te
Budapesten lettél egyetemi tanár abból a kis Garam menti faluból.” Úgy érzem,  az én hivatásom megcsúfolása volt ez, hiszen soha nem akartam onnan eljönni. Ott olyan megbecsülésben volt részem, ami itt az anyaországban elképzelhetetlen. De a falum egyharmadát deportálták. Sírva megyek haza és sírva jövök el. Tartom velük a kapcsolatot levelezéssel és személyes találkozással.” (Pilisborosjenői Hírmondó 1999.)

Bauer Alfonz egykori pilisborosjenői lakos nem a saját akaratából, de jelenleg Németországban él Heidenheim városban nyugdíjas tanárként. 1925. szeptember 6-án született Pilisborosjenön, iskoláit helyben, majd a Tanárképző Főiskolát Budapesten végezte el. 1946-ban kitelepítették.  Heidenheim városában elöször általános iskolai tanárként helyezkedett el és dolgozott, később ugyanennek az iskolának az igazgató helyettese lett. Bauer úr ma is szereti szülőfaluját, s mint lokálpatrióta ö tartja a kapcsolatot a kitelepített és az otthon maradt pilisborosjenőiek között. Érdemei számosak, a teljesség igénye nélkül néhányat felsorolunk:

Czigány Ferenc pedagógus, iskolaigazgató a közös iskola igazgatójaként dolgozott Pilisborosjenön. Nyugdíjba vonulása után is igen aktív közösségi életet él: Testnevelő tanárként a 90-es évek elején alapította meg
a női kézilabda szakosztályt a községben, a csapat sikerei napjainkig ívelnek. Edzői munkaját a lelkes tanitványok folytatták, NB II. szintigjuttatva fel a csapatot. Közel négy éve alapította meg, és vezeti azóta is az
Ezüsthegyi Borosgazdák férfíkarkórust. Azóta számtalan rendezvényen örvendeztették meg a falu lakosait fellépésükkel, legyen az szüreti felvonulás, borfesztivál, vagy egyéb kulturális esemény. Egy évre tekint vissza a magyar népdalkör magalakulása, amelynek szintén alapítója és karvezetoje. Nagy sikerrel szerepeltek az idősek napján és falusi ünnepélyeken. Díszpolgárrá való alkalmasságát bizonyítja egész élete, munkássága, gyermek- és emberszeretete, lelkes közösségi aktivitása. Példaként állítható minden fiatal és idősebb pilisborosjenői lakos elé. (Pilisborosjenői Hírmondó 2001.)

Hobl Béláné 1959-töl 1995-ig, nyugdíjazásáig, 36 éven keresztül volt a pilisborosjenői óvoda vezetője. Működése alatt évekig bázis óvodát vezetett, hiszen a kömyék óvodái idejártak továbbképzésre. Elsők között indította be 1974-ben a német nemzetiségi oktatást. Munkája elismeréseként 1976-ban az „Oktatás Kiváló Dolgozója” kitüntetésben részesült. 1985-től óvodánk az egész német nemzetiségi régió bemutató óvodája lett. A pilisborosjenői óvoda mint német nemzetiségi óvoda 1989-ben Hobl Béláné kezdeményezésére miniszteri engedélyt kapott egy új, életkori sajátosságoknak jobban megfelelő program bevezetésére. Ez a lehetőség minöségben, tartalmában pozitív irányban újította meg óvodánkat. Az ország különböző óvodáiból folyamatosan látogatták, megfigyelték és tanulták Hobl Béláné módszerét. Ez rengeteg és folyamatos energiát jelentett a vezetönek. De érdemes volt! Mára az országos irányelvek is igazolták, hogy jó úton haladtunk. Ez a szakmai előny az ő pedagógiai igényességének köszönhetö. Hobl Béláné 2001. augusztus 20-án ünnepség keretében kapta meg a polgármesteri hivatal magas elismerö kitüntetését, a díszpolgár címet. … Kettős ünnepet köszöntünk 2001-ben, hiszen 50. éve szerzett diplomát Hobl Béláné.  (Pilisborosjenői Hírmondó 2001.)

1949 . május 15-én született Németország Niedersachsen tartományában, Hevensenben. A katonai szolgálat után köznevelés-tudományokat és katolikus teológiát tanult a JustusLiebig Egyetemen Giessenben és a Phillips Egyetemen Marburgban. Az egyetem elvégzése után oktatóként és szemináriumvezetőként a tanítóképzésben tevékenykedett, mint a Giesseni Justus-Liebig Egyetem Katolikus Teológia Karának pedagógiai munkatársa (1975-1985). 1985-ben iskola-igazgató, és 1987 végén pedig a Giesseni állami iskola-felügyelet igazgatója lett. Itt 27 iskola 550 tanámojének és tanárának a munkájáért volt felelős 2001 február végéig.

2001. március 1-én WERNER KLEIN-t a Hesszeni Kultuszminisztérium Wiesbadenbe hívta, ahol a Hesseni tartomány Minisztertanácsában az iskolai és egyházi intézményekkel foglalkozó miniszteri tanácsosként működött. Werner Klein feleségül vette Ritamarie Müller könyvtárost, két lányuk Kerstin és Stefanie egyetemi hallgatók. Pilisborosjenőre először falunk szülöttével, dr. Mayer Kornél professzor ágostonrendi pappal jött, 1989-ben. Annyira megtetszett neki kis községünk szép fekvése, hogy egyre sürübben töltötte itt szabadságát családjával együtt. Végül 1995-ben a Klein család házat épitett a Temetö utcában. 1994-től kezdve jelentős mértékben támogatta a községet: az egyházat, az iskolát, és az öregek otthonát. Az iskolát pénzzel, könyvekkel, számitógépekkel és oktatási segédeszközökkel segítette. 70 iskolapad, 140 szék, tábla és bútorzat, valamint a könyvek és a számítógép mind ajándék küldeményként érkezett a 2000. évben. Támogatta és gondoskodott a pilisborosjenői gyerekek nyelvtanulás céljából Németországba történő utazásáról. A templom térdeplőinek teljes áthúzását finanszirozta. Diavetítőt ajándékozott a falra vetítendő énekek számára. Márvány virágállványt és vázát a tabemákulum mellé, 1 db színes ablak költségeit vállalta (Szent Rita ablaka) és 2 db színes ablakra pénzt szerzett a mainzi érsekségtől, ami szintén megérkezett. A toronyóra 4. számlapját és felszerelését fízette, valamint felújítatta a templom főbejárati ajtaját. Egy másoló és egy telefax berendezést is adott az egyházközség ügyviteléhez. (Pilisborosjenői Hírmondó 2002.)

„Ferivel mindenütt találkozhatunk a falunkban; ő úgy van jelen életünkben, hogy nemcsak mi  látjuk, halljuk, amit lesz, hanem a falu vendégei, lálogatói is élvezhetik munkájának  gyümölcseit. Sváb ősei is büszkék lehetnek rá, hűen szolgálja az otthonról hozott hitet, a  hagyomány tiszteleletét, de tettrekészsége például szolgálhat szellemi utódai, sőt mindannyiunk számára is. A falukép szürke eminenciása, magát sajátos és rá jellemző öniróniával a templom szolgájának is nevezi.  Őt nemcsak a német kisebbséghez tartozó falubeliek, hanem az elmúlt években Pilisborosjenőt szűkebb pátriájuknak választók közül is sokan ismerik. … 1934-ben látta meg Pilisborosjenőn a napvilágot és ez a falu is maradt változatos, kalandos, dolgos életének középpontjában. … Több ciklusban önkormányzati képviselő, 2002-2006 között a Szociális Bizottságot vezette, de a Kisebbségi Önkormányzat elnökhelyettese is volt. … Feri indította el az első Faluvédő mozgalmat, alapító tagja a Német Dalkörnek, a Deutschklubnak, a sváb kisebbség fízikai értelemben is értendő zászlóvivője, egy fáradhatatlan közéleti ember. Egyik legmaradandóbb teljesítménye a falu tájházának és a hozzá csatlakozó színpadnak az áldozatos és sok időt, kreativitást igénylő építésvezetése. De Ferit ugyanúgy megtaláljuk a hagyományőrző rendezvényeken szendvics kenés közben, mint a templomkertben fűnyírásnál, vagy a temetőben, amint az évszázados sírköveket újítja fel.” (Kozáry Vilmos, Pilisborosjenői Hírmondó 2006.)

2007

Piri néni, Csillik Andrásné (született: Berta Piroska, Nyitra, 1936. szeptember 30., meghalt Pilisborosjenőn, 2025) pedagógus családból származott, édesapja Berta Sándor is

iskolaigazgató volt Pápán. 1958-ban kezdett el tanítani a Pilisborosjenői Általános Iskolában, orosz nyelvet, testnevelést és rajzot. Pilisborosjenő volt az első és utolsó munkahelye. Férjhez ment, 1961-ben illetve 1963-ban születtek meg gyermekei, Zoltán és Erika. Még terhessége utolsó heteiben is tartott testnevelés órát. 1968-ban lett az általános iskola igazgatója. Szinte egész életét az iskolában és a faluban töltötte. Mindenkit ismert, gyerekeket, és a szüleiket egyaránt, mindenre és mindenkire odafigyelt, kívülről tudta a név- és születésnapokat. Aki Pilisborosjenőn járt iskolába, érezhette a törődést, odafigyelést és összetartozást. Még nyugdíjba vonulása után is rendszeresen felhívta volt munkatársait, tanítványait és felköszöntötte őket. Mindenkivel jó kapcsolatot tartott, a falu összes rendezvényén, ünnepségén részt vett. Rendkívül büszke volt azokra a tanítványokra, akik a pilisborosjenői iskolából kikerülve egyetemet, főiskolát végeztek. Több volt diák az évek során kollégájává vált az iskolában vagy az óvodában. 2008-ban díszpolgári címet kapott munkája elismerésként. Nagyon szerette Pilisborosjenőt. Őszintén tisztelték volt tanítványai, a szülők és a vele dolgozó pedagógusok is, ő lett Pilisborosjenő „Piri néni”- je.

Mayer Róbert büszke ember volt-ez jut eszünkbe először, ha rá gondolunk. Büszke volt a családjára, szerette a hazáját és hitt Istenben! Robi itt született szeretett falujában, Pilisborosjenőn, 1937. december 20-án egy sváb család negyedik gyermekeként. Édesanyja Gier Mária, édesapja Mayer Róbert szikvízkészítő mester. A három lánytestvér után nagy öröm volt a fiú érkezése és az édesapa után a Róbert nevet kapta. A hagyomány folytatódik, hiszen Robi külföldön élő unokája a nagyapa után a Róbert nevet viseli. Robi haláláig ápolta és óvta a sváb örökségét, a zenéket és helyi dalokat lelkesen gyűjtötte és lejegyezte, minden erejével támogatta a Svábház létrejöttét. Az 1982-ben összeállt Deutschklub Singkreis-hoz 1988-ban csatlakozott, amely hagyományőrző énekkar 1997-ben lett Deutschklub Pilisborosjenő/Weindorf néven egyesületként bejegyezve. Robi 1997-ben vonult nyugdíjba, a MÁV-nál dolgozott fejlesztési mérnökként. Kiváló szakember és feltaláló volt. Kihasználta számítógépes ismereteit és igyekezett modernizálni az énekkar működését a háttéranyagok, CD-k és írott anyagok archiválásában. A Vasfüggöny lebomlása hozta el az igazi áttörést életében, hiszen 1990-ben indult az elsők között az önkormányzati képviselőválasztáson és 2006-ig mindig újra és újra választották. Általános vélemény volt akkori képviselőtársai körében, hogy Robi igazi lokálpatrióta volt! Fáradhatatlanul dolgozott, hogy az óvodánkban és az iskolánkban minél nagyobb hangsúlyt kapjon a német nyelvi oktatás, a sváb szokások és ünnepkörök népszerűsítése. 2006-ban került felszentelésre a Sváb Tájház, mely megvalósításában Robinak elévülhetetlen érdemei voltak (pénzügyi és tervezési, jogi segítség). 2001-ben vette át Gröschl Gyuri bácsiéktól Robi a Deutschklub Singkreis elnöki tisztségét, mely tisztséget és melynek felelősségét 2017-ig viselte, rengeteg külföldi és belföldi fellépést szervezve, számtalan ének és tánckar visszahívásával egyetemben. Mindig, minden fellépésen kihangsúlyozta, hogy mi nem egy tanult énekkar vagyunk, hanem hagyományőrző sváb dalkör, akik őseik dalait éneklik úgy, ahogy az Weindorfban szokták. Szülőfalujáért végzett fáradhatatlan munkájáért, a sváb kultúra megőrzéséért és ápolásáért érdemei elismeréseként 2010-ben Díszpolgári címet kapott. 2015-ben megkapta az ÉMNÖSZ (Észak-Magyarországi Német Önkormányzatok Szövetsége) elismerését is, a für das Ungarndeutschtum in Region Nord díjat. (Perlinger Györgyi és Szegedi Ferenc írása halála alkalmából, Pilisborosjenői Hírmondó 2021)

Halálakor elhangzott beszédből: „Zsitnyányi Attila 2010-ben lett falunk díszpolgára. Egyrészt szaktudásával odaadóan dolgozott településünk infrastrukturális fejlesztéséért, másrészt intenzív közösségi életet élt az idén 20 éves Kevélyhegyi Dalkörhöz kapcsolódva, harmadrészt borászként hagyományainkat is ápolta, melyeket díjakkal is jutalmaztak. A közért felajánlott szakmai tudás, a közösségi élet és hagyományaink védelme napjainkban is a patrióta polgár jellemzője. Zsitnyányi Attila összekötő híd volt a különböző csoportok, beköltözők és őslakosok között. Olyan közismert falubeli szereplő, akihez mindenki szívesen fordult, akit mindenki tisztelt és elfogadott, szeretett. Közösségünkért kifejtett tevékenységét jól megmutatja, hogy háromszor választották meg képviselőnek, gépészmérnökként pedig múlhatatlan érdemei vannak abban, hogy napjainkra víz, gáz és csatorna van falunkban. Nagylelkűségére jó példa, hogy pont abban az évben, amikor díszpolgárrá választották, képviselői tiszteletdíjának felét a játszótér javára ajánlotta fel, a másik felét pedig a Kevélyhegyi Dalkörnek. Úgy élt és cselekedett, ahogy azt másoktól is várta. 2019 októberében az egyik első helyi lakos volt fogadóórámon. Kézzel, írógéppel készített  műszaki tervei, munkái, beadványai nemcsak az új lakosok sokaságának segítettek mielőbb komfortos fészket rakni Pilisborosjenőn, de a hivatalban is igazodási pontként szolgáltak.  Tudtuk, hogy ha ő adott be valamit, akkor az többször leellenőrzött, megbízható, precíz munka volt. Utolsó beszélgetésünk alkalmával a borosjenői szőlők sorsa iránt érzett aggodalmáról beszéltünk, e téma kapcsán is személyes véleményét határozottan elmondó, mégis a másik véleményére kíváncsi, arra odafigyelő, türelmes, empatikus, nagyszerű emberként emlékszem majd rá.” (Tömmöri Balázs, Pilisborosjenői Hírmondó 2020.)

Dr. Venesz Ilona 1981-től 25 éven át volt Pilisborosjenő és Üröm körzeti-, majd később gyermekorvosa. 2021-ben – díszpolgári kitüntetésének évében, amikor a 80. születésnapját is ülte – épp 40 éve kezdte el falunkban a munkáját. 

Doktornő a Budapesti Orvostudományi Egyetemre járt. A Schöpf- Mérei Kórház koraszülött és csecsemő osztályán dolgozott 8 éven át, majd a gyerekgyógyász szakvizsgához szükséges gyakorlatokat több kórház gyermek osztályán végezte. Gyerekorvosként először Óbudán dolgozott, innen került át Üröm- Pilisborosjenőre 1981-ben. 2006-ig nyugdíjba vonulásáig itt dolgozott. Most sok időt tölt a családjával és sokat olvas. 2 gyermeke és 2 unokája van. Büszke gyermekeire és boldog nagymama. Férje Király Zsolt kertész mérnök volt.

A doktornő kiemelkedő szakmai tudással rendelkezett, amelyet a praxisába tartozók elismertek. Betegei, valamint a gyermekek szülei mindig bizalommal fordultak hozzá. Kedves bölcsességével, tapasztalatával, komolyságával és higgadtságával képes volt megnyugtatni a beteg gyerekeket és a szüleiket is. Generációk nőttek fel orvosi tevékenysége védőernyője alatt. Amellett, hogy a korszak szakmai lehetőségein belül sikeresen és szakszerűen kezelte a betegségeket, átadott egy szemléletmódot is, amellyel a betegségek mibenlétét, kezelését, életmódbéli összefüggéseit is igyekezett megértetni, sőt a megfelelő esetekben útmutatást is adott a betegségekkel kapcsolatos nehézségek elviselésére. Ezt a higgadt és objektív szemléletmódot egykori páciensei átadták és átadják saját gyerekeknek, unokáiknak, ily módon tevékenységének pozitív hatása most is jelen van Pilisborosjenőn. Gyermekorvosként a kis- és nagygyermekes szülők, családok életében olyan biztos pont volt, akire a mai napig szeretettel és hálával lehet gondolni. Emellett a falu életének is meghatározó alakja volt, kisugárzásának közösségépítő ereje még ma is érezhető.

(született 1940. 04. 13.) a Bakonyaljáról származik. 1951-ben elvették a család malmát, Budapestre került elektroműszerész-tanulónak. 1958-ban a kispesti Műszergyárban helyezkedett el, ott ismerte meg feleségét is, Henczl Ilonát, aki mindenben társa. 1979-ben vettek telket Pilisborosjenőn, a mai Kevélyhegyi úton, melyet eleinte hétvégente látogattak, majd 2000. június 14-én – építkezést és nyugdíjazást követően – véglegesen kiköltöztek Budapestről. A nyolcvanas években csak gyalog lehetett feljutni a hegyre az agyagos, csúszós úton, nagy szerepe van abban, hogy ma már van aszfaltos út, közvilágítás, vezetékes víz és csatorna a belterület határáig.

János első civil akciója az volt a ‘80-as évek elején, hogy sínkövet hozatott az útra. A sikeres akció után a közvilágítás szervezésében vállalt aktív szerepet, ugyanis 1987-ig áram sem volt a hegyen. 1990-ben valósult meg az aszfaltos út lakossági gyűjtésből, melyet ő koordinált. 1995–96-ban a csatornaépítés szervezésén dolgozott. Ugyanekkor, szintén lakossági hozzájárulással, megépült egy törpe vízmű a Csalogány köz sarkán, amely azóta 15 család vízellátását biztosítja – ebben is nagy szerepe volt. János ezután is a Kevélyhegyi út szépítésén, rendben tartásán dolgozott, saját pénzén kukákat helyezett ki a turistáknak. 2014-ben, szintén a lakók anyagi hozzájárulásával, kialakították a pihenőt. Rendszeresen készített tájékoztató anyagokat szomszédainak hasznos telefonszámokkal, információkkal. Évekig vállalta a Hírmondó eljuttatását 120 családhoz, 2019-ben segített az utcanevek feltérképezésében. Elhunyt 2024-ben.