Hónapról hónapra falunkban élőket kérdezünk meg arról, hogy miképpen élnek meg jeles napokat, ünnepeket, vagy mit ad nekik az adott hónap, évszak. Az október apropóján Medveczki Györgyöt kértük meg, hogy ossza meg velünk gondolatait.

A modern ember terve szerint örök napsütésben és örök nyárban éli örök életét.

De addig is, míg e tervünk valóra nem válik, itt van nekünk most az ősz, itt van, ujjé!

A betakarítás ideje. Amit a föld adott, amiért dolgoztunk, most összegyűjtendő, tartósítandó, hogy mindenből elegendő maradjon a következő betakarításig. Az utolsó volt a szőlő. Dideregve, de ünnepélyes hangulatban gyalogoltunk ki a ,,Poletárba’’, a földterületre, mely a parasztok (,,proletárok’’) tulajdonában maradhatott. Ilyenkor a szőlő már potyogott, az asszonyok a tőke alá tet-
ték a kötényüket, hogy egy szem se vesszen kárba. Míg a puttonyos a szőlőt kihordta a lovaskocsira, a sorok közé ültetett zöldségeket is betakarítottuk, régi fajták, régi ízek, a paradicsom édes, a hagyma olyan csípős volt, hogy száraz szemmel nem lehetett megenni. A szüret volt az a munka, amiben a gyerekek is teljes értékű munkaerőnek számítottak, boldogok voltunk ettől.

A legvidámabb ünnep, teli a kamra, teli a pince. A napok is rövidülnek, napvilág hiányában kevesebb időt tudunk fordítani munkára, lehet kicsit többet aludni, esténként mesélni, beszélgetni a sötétben. Karácsonyra aztán a bort is lefejtettük, addig anyján ért, mondták (a seprű úgy táplálja a bort, mint anya gyermekét a méhben). Nagyapám mondogatta, hogy év vége felé már csak reggel hatkor kel, minek hamarabb. Sötétben ellátta az állatokat, tett-vett, és már alig várta, hogy feljöjjön a nap, villanyt nem kapcsolt, mert így szokta meg a téli reggeleket.

De az irodai életet élő népeknek már nem ezzel a ritmussal üti életük képzavaros dobját az ősz. Vége a nyaralásoknak. Még megoszthatjuk a nyár legjobb élményeit megörökítő képeket, de látod már újra felpörögnek a projektek, jön a gyilkos hajtás.

Valljuk be, azért jól esik titokban ez is, sőt hiányzott már.

November-december, a halál kezdetének szinonímája a természetben, ahogyan a munka világa is sokszor megsemmisítő ilyenkor. Az év végére még kész kell lennie, le kell zárni, el kell költeni, ezért a “meg kell csinálni bárhogyis” kényszerei határozzák meg ezt az időszakot.

Reggel fáradtan tekerek igyekezve az első mítingre. A hideg eső eggyé mos az aszfaltozott pokollal, morogva guruló, szürke kerekek mérges lucskot fröcskölnek az arcomba. Mégis boldog vagyok, szabadnak érzem magam, kívülállóként gurulok a dugóban ülő, szomorú emberek közt.

Aztán szállingózó hópehelyként érkeznek az ünnepek, na és a Kevély Körözés.

Letisztul az ezüsthegyi bor is, és összeérik az ecetes lében eltett rizike, amit szintén az Ezüst-hegy lankáin gyűjtöttünk.

Az őszben az egyik legkedvesebb, mikor a fák elindítják a lombhullatás programot. Bámuljuk a kályha melege mellől, ahogy színpompás körtefalevelek vitorláznak. Fülemet rátapasztom a gombaillatú erdei levegőre és hallgatom a kiismerhetetlen ritmusban földet érő makkok koppanásait. Miközben a Kevély tölgyesében-bükkösében járunk, azon gondolkodom, hogy milyen szép dolog az elmúlás. Az a jó benne, hogy elmúlik az is.

(Az írás nyomokban Kistehén, Petőfi Sándor, Parti Nagy Lajos, A. E. Bizottság szövegrészleteket tartalmazhat.)