A Waldorf-pedagógiát alapjaiban határozzák meg a természet visszatérő ritmusai és a keresztény évkör ünnepei. Ahogy ősszel a levelek pompás színeikkel az avarba táncolnak és fokozatosan elhalnak, ahogy a felszínen látható élet visszahúzódik, úgy figyelünk az induló tanévben a belül megszülető bátorságra, hitre, amely lassanként helyet készít Jézus születésének karácsony idején.
A belső fény aztán a külső fény növekedését is meghozza, és tavasszal az újjáéledő természettel együtt ünnepeljük a testet öltött Isten halálát és feltámadását. A hold és a nap járása által kijelölt, vándorló húsvétot mindig ötven nappal követi a pünkösd, “a Szellem kiáradása”, és beteljesíti azt a megújulásra törekvést, ami tavasz elején még csak elkezdődött. Minden húsvét után megadatik tehát ötven nap – görögül pentecost, ami szó szerint is a pünkösd szavunk alapja –, az adventhez vagy a nagyböjthöz hasonló várakozás, ünnepre hangolódó mindennapi tevénykenykedés, ami alatt bennünk is fokozatosan érlelődhet meg a ráébredés: “Valóban feltámadott!”. Nem elég kimondani, nem elég a fejünkkel tudni, néha több kell, hogy elhiggyük: a halált valóban feltámadás követi, a lehulló, szél hátán szerteszálló virágszirmok nem hiába enyésznek el, hanem valóban termés érlelődik a nyomukban, és a szépségért cserébe adott munka – csemetéink gondozása, táplálása – valóban oda vezet, hogy kiteljesedő, gyümölcsöt érlelő, évről évre nagyobb árnyat adó fák élhetnek gazdagodó kertjeinkben.
Törekszünk tudatosan együtt lélegezni, együttműködni a teremtett világ évről évre visszatérő ritmusával. Óvodás gyermekeink egyre többet vannak kint, együtt művelik a veteményest, virágoskertet, szabad játékaikban diófára másznak, vadvirágokkal kereskednek, és pünkösd közeledtével egyre több énekükben jelennek meg lepkék, madarak. A galamb, a gólya, a pillangó a földre szálló, tovarepülő lélek szimbóluma számos kultúrában, és az embert égi eredetére emlékezteti. Az óvodában a mennybemenetel szép, égbe néző, felhőkre rácsodálkozó ünnep, amelynek olyan őszinte megélésére, mint ahogyan az a kicsiknek megadatik, mi, szülők talán csak vágyakozunk. Még néhány hét (lapzárta idején – a szerk.), és az óvodások, iskolások hófehér ruhában, színes szalagokkal, dús virágcsokrokkal és szárnyaló dalokkal ünneplik pünkösd megérkeztét. Talán évről évre más az, ami ebből egy-egy embernek megérkezik, de az ünnep vissza-visszatérte mindig megadja a kapcsolódás lehetőségét.
A pünkösd ráadásul a megújuló közösség ünnepe is, hiszen az első pünkösd idején is egy közösség – Krisztus tanítványainak szabadságon, tiszteleten és kölcsönös szereteten alapuló köre – részesült abban az ajándékban, hogy a szellemi megismerés lángnyelvei megerősítsék és új utakra indítsák őket. Félelem nélkül, új minőségben kapcsolódva folytathatták küldetésüket, maguk mögött hagyva a nehézségeket, bizonytalanságot, a hitükben való kételkedést. Noha minden ember egyéni küldetéssel érkezik a világba és belső harcait egyedül kell megvívja, ehhez az erőt mégis a közösség ereje adhatja meg neki.
Itt, Pilisborosjenőn, ahol sok szempontból mintaértékű az egymáshoz való kapcsolódás minősége, a közösségi kezdeményezések változatossága és életereje. A Waldorf-intézményeket működtető kör is egyesületi formát választott, és rengeteg munkával, tudatosan törekszik mindenki tevékeny bevonására, ami a közösség növekedésével folyamatos megújulást kíván.
