Beszélgetés Dienes Dórával, a Pilisborosjenői Német Nemzetiségi Általános Iskola nyáron leköszönt igazgatójával. Aki kérdez: Frivaldszky Bernadett.
A második tanítási napon beszélgetünk. Milyen volt nem igazgatóként jelen lenni?
Én hoztam meg azt a döntést, hogy nem adok be új pályázatot a vezetői megbízatásra. Negyvenéves pályafutásom után nyugdíjas lettem. Szép volt, jó volt, elég volt, 13 év vezetői munka sok, tudni kell időben átadni a stafétát. Persze küzdöttem a könnyeimmel a tanévnyitón. Úgy érzem, hogy nagyon jó volt az időzítés. Rengeteg csoda után, az utóbbi 4-5 év kőkemény volt. A költözés, a covid, a megszorítások, a sztrájk, a pedagógushiány rengeteg energiát vett ki belőlem.
Akkor jó lesz újra – a vezetés helyett – a gyerekekre koncentrálni és ezeket magad mögött hagyni?
Fontos kérdés, hogy miért ezt a hivatást választottam. Emlékszem, amikor csöppnyi óvodásként az ürömi óvodában egy sárga villamosban iskolásat játszottam, az óvó nénik arra lettek figyelmesek, hogy túl nagy a csend az udvaron, hát, órát tartottam a társaimnak. Ürömöm végeztem el az általános iskolát, utána az Árpád Gimnáziumba jártam. Időnként a mentős pálya felé kacsingattam, talán mert az is segítő pálya? Nem tudom. Felmerült a belsőépítészet, hiszen mindig a művészet és a reáltárgyak vonzottak. De amikor eljött a döntés ideje, akkor a Budapesti Tanítóképzőt választottam. Két munkahelyem volt, pályakezdőként a III. kerületi Szérűskert utcai általános iskolában indultam, itt tíz évet töltöttem, rengeteg szép élmény köt oda. Kétheti napközi után felkérést kaptam az 1.k osztály tanítására, igazi mélyvíz volt, de minden pillanatát élveztem. A második évben bemutató órákat kellett tartanom, csapatvezető voltam az 1300 fős iskolában. Bőséges szervezési rutinra tehettem szert ezekben az években. Tízévnyi tanítás után megszületett a két csoda, Dani és Bence. Nem estek messze a fájuktól, Dani az AKG-ban matek–fizika szakos tanár, Bence is tanított a suliban testnevelést, valamint jelen volt edzőként. Nincs új a nap alatt, napközisként indultam az első munkahelyemen, itt is, Pilisborosjenőn, és most lecsengésként újra azt csinálom, amit szeretek, igazi örömjáték ez nekem.
Visszakanyarodva a nem vezetői évekhez, a pedagógusi munka mellett vittem a Nebuló Alapítványt. Nagyon sok saját és közös tervet valósítottunk meg, rengeteget pályáztam. Ennek köszönhetjük a színpadot és a tanösvényt is. Úgy működöm, hogy “Adj Uram, de tüstént, azonnal”! Amit este megálmodtam, azt már másnap feladatként éltük meg.
Vezetőként nagy projekt volt az Aurába költözés a régi iskolából, a mostani Faluházból ide, a két falu közé. Azért volt erre szükség, mert egyrészről tudtam, hogy ki fogjuk nőni a régi iskolát, másrészt pedig az az épület nagyon rossz állapotban volt. Olyan lehetőség volt ez az épület, amit nem lehetett kihagyni, új bővítés vagy új épület megvalósításról szó sem lehetett. A leköltözés után nem volt könnyű az első év, az sem tudtuk, hogy hol jön be a vízcső, miért van állandó csatornaprobléma, hol kell lekapcsolni a folyosói villanyt. A költözésről nem is beszélve, ami nagyon problémás volt, eredeti tervként a tankerület oldotta volna meg a költöztetést, de egy komoly viharban történt tetősérülés miatt egy másik iskolához kellett menniük segíteni, úgyhogy egyedül csináltuk végig az egészet. A falu megint nagy összefogásról tett tanúbizonyságot 2018-ban. Ne feledkezzünk meg a suli kerítésének közösségi festéséről sem, kopott fehérből zöldre varázsoltuk.
Arról még nem beszéltünk, hogy hogyan lettél igazgató?
Igazából sose szerettem volna igazgató lenni, mindig is jól éreztem magamat a tanítói munkakörben. Volt, hogy egyszer beadtam a pályázatot mégis az önkormányzat felé, mert rábeszéltek, de a meghallgatáson tíz perc után kiderült számomra, hogy én inkább mégis tanítani szeretnék. Ilike fogalmazta meg a tanévzárón, hogy engem nem volt könnyű kimozdítani az osztályomból. Emlékszem, volt olyan igazgatói pályázati kiírás, amire nyolc igazgatójelölt is jelentkezett, de egyik pályázat sem volt eredményes. Végül egy helyettesi kinevezésbe belementem. Háromszor voltam megbízott igazgató, így háromszor búcsúztatott a tantestület annak idején. Majd elvégeztem a közoktatás-vezetői képzést, és megnyertem az iskola vezetését. Majd jött a Pedagógus II. minősítés, és az azt követő Mester pedagógusi. Ez azzal járt, hogy rengeteg iskolában voltam jelen szakértőként és minőstettem, vagy tanfelügyeltem. Vezetői megbízatásom augusztus 15-ig szólt, augusztus 16-tól Címzetes főigazgatói címet kaptam.
Azért nem volt előzmény nélküli itt helyben sem, hogy felvállaltad ezt a nagy feladatot a közösségért. Az azt megelőző években számos önkéntes munkát végeztél. Cikkeket írtál a Pilisborosjenői Hírmondóba, szerveztétek az adománygyűjtést a játszótér létrehozására, vagy támogattad Sági Kati nyári kézműves táborát.
Igen, a segítésre való késztetés gyerekkorom óta bennem van. Úttörővezető voltam, csapatvezető, minden korszakban szerveztem valamit. Mindig mindenben benne voltam. Sőt, iskolás koromban, ha hiányzott a pedagógus, akkor kérték, hogy álljak ki és tartsak előadást. Az irodából való kiköltözés egy időutazást jelentett, tele van most a garázsunk régi képekkel, gyermekrajzokkal, üzenetekkel, ajándékokkal, Hírmondóval, iskolai Évkönyvekkel, sulis naptárokkal, a suli 100 éves évfordulójára készített különkiadással.
Pár hónapja végigfotóztam az iskola udvarát, ami elképesztően barátságos. A te ötleteid láthatóak ott? A te személyiségednek a lenyomata?
Egy intézménybe a belépés pillanata meghatározó. Tudtam, hogy a bejárathoz kell egy kert, felszántottuk, beültettük. Aztán jött a tó megvalósításának a gondolata, Árpi ásta, Berci telepített és gondozza a tavat. A Barátság pad is adta magát, az is egy esti ötlet volt. Az irányítótáblák ötlete Krakkóban született meg. Nagy az udvar, ha vendég jön például ballagásra, nem ismeri ki magát. A mezítlábas tanösvényt a fenti iskolában is megvalósítottuk, de itt is fontos volt. A strandröpipálya ötlete a balatoni táborozások vidám idejének köszönhető. A kerítés melletti cserjéket akkor álmodtam meg, amikor egy alapítvány felajánlotta a segítségét, szuper program volt. A színpad is régi álom volt, jó volt megélni a nyertes pályázatot és a megvalósulást.
Mindenhol rengeteg madár van a táblákon, útjelzőkön. Hogyan lettetek ökoiskola?
A hatalmas udvar lehetőséget adott a magaságyásokra. Ott volt a domb az iskola mögött, ahová régi hagyomány szerint nem volt szabad felmenni. Kerítéssel lezárva örököltük meg. Az én akkori osztálytermem ablaka arra a dombra nézett, idővel kíváncsi voltam, hogy vajon mi van ott. Kiderült, hogy ott valamikor egy sétány lehetett. Feltártuk a szülőkkel és arra gondoltunk, hogy ez egy paradicsom lehetne a gyerekeknek. Így született meg a tanösvény alapja. Előfordul, hogy a hatalmas udvaron nincs egy gyerek se, de a domboldal gyerekzsivajtól hangos. Szaladgálnak, bunkert építenek, szerintem szuper jó dolguk van. Indultunk sok öko pályázaton is, és egy Humusz pályázaton 3 millió forintot nyertünk. Ehhez nagyon komoly pályázatot kellett összeállítani. A tantestületünk nagyon kreatív, de öko területen különösen. Így lett melegházunk, minden osztály kapott magaságyást gondozásra, lett madárgyűrűzési program, madárodúk és etetők, sőt van madármegfigyelő kamera is. Az ebédlőben kivetítve figyelhették a gyerekek, hogy hogyan esznek a madarak télen az etetőben, később pedig a fészekrakásokat, költéseket. A lelkeseket Öko banditákká avatjuk, ezt elérni fontos küldetés a levelek gereblyézése, a növények ültetése, locsolása, gondozása.
Klímaváltozás idején ez a nevelés több mint fontos.
Az ötletelés egyébként sosem áll le, és azt akkor is szabad, ha már nem vagyok vezető, mert bárki pályázhat. Nagyon szeretnék egy kézműves udvart, nem csak a gyerekeknek. A legutóbbi beadott pályázatom pedig walipini, földalatti üvegház megvalósításáról szólt az úszómedence helyére, mert medencére sose kapnánk engedélyt. Saját zöldborsót és epret ehetnénk tavasszal, ha ez megvalósulhatna. A pályázat sajnos nem nyert, de megvalósulhatna egy újabb összefogással, hiszen rengeteg lelkes szülő segítette és segíti az iskolát. Köszönet érte!
Nem lehet úgy adni, hogy az ember közben ne töltekezzen valahonnan. Neked ezt hogyan sikerül megoldani?
A töltekezés folyamatos, egyrészt, ha visszanézem a képeket, a felvételeket, újra átélem, hogy mi is történt, mennyi csodában volt részem. A gyerekek hálásak, érezni a szeretetüket. Amikor idén felmentem a színpadra az elsősöket felkísérve, akkor felsős osztályosok felől lehetett hallani, hogy “Dóra néni!!”. Vagy amikor végigmegyek a folyosón, és ölelnek a gyerekek. Amikor egy kajla nyolcadikos odajön, és azt mondja, hogy annyira fogsz hiányozni, és el sem el se tudja képzelni, hogy nem én leszek az igazgató. Egy másik töltekezési lehetőség, hogy tavaly megalakult a pilisborosjenői nyugdíjas pedagógusok kiránduló köre. Szuper utazásokon vagyunk túl, és remélem, hogy sok vár még ránk. A legújabb töltődést pedig most a kicsik fogják adni, akiknek a napközis tanára és matematika tanítója vagyok.
Miért érezted mindig fontosnak, hogy ilyen intenzíven számolj be az iskola életéről a Facebookon vagy az újságban?
Mert az iskola a település legnagyobb intézménye, szerves része egy faluközösségnek. Az ottani tanulmányi eredményekről és történésekről fontos, hogy tudjunk mindannyian. Ha erről nem kommunikáltam volna, akkor a lakosok nem tudnának büszkék lenni a – mondjuk – két házra lakó gyerekre! Az hogy milyen rendezvényeink vannak, szintén fontos egy falu életében. Sok műsort mi adunk a településnek, ünnepélyeket, amelyeket nagy büszkeséggel élünk meg. Sok eseményre hivatalosak a szülők, és utána szeretnének róla fényképeket látni. Szerintem az iskola a falu szíve.
Az Facebookon látom én is, hogy rengeteg program van nálatok. A gyerekeknek szinte már nem is kell máshol program után nézniük. Máshol is így van ez?
Ez a tantestület mindig is úgy működött, hogy év végén kimondta, hogy csökkenteni kell a programok számát, majd a nyár alatt feltöltődött és augusztusban újra megalkotta és elfogadta azt az éves tervet, amit mindig is végzett a tanítás mellett. Persze új ötletek is voltak mindig, amit természetesen elfogadott a tantestület. Hát, ilyenek a kollégák!
A tornaterem megépülése után kiemelten fontosnak tartottam, hogy létrehoztuk a Kevély DSE-t annak érdekében, hogy minél többen sportolhassanak helyben, hogy ne kelljen utazniuk Pestre. Kosár-, kézi- és röplabda-lehetőségek vannak jelenleg. Tudatos volt, hogy minél többen élhessék meg azt, hogy milyen csapatban együttműködni, a sikereket és kudarcokat egyaránt. Persze ne feledkezzünk meg a pingpongozási lehetőségről sem, több gyerek volt képes már korán érkezni a suliba, csak azért, hogy pörgesse a labdát. De imádták sokat a sakk szakkört, vagy a Rubik-kockázási őrületet.
A Facebookról értesültem a nyugdíjba vonuló tanároknak rendezett szerenádokról is. Ez az ötlet a covid alatt született?
Nem, az később jött. A covid más ötleteket hozott. Például hogy Csaba bácsi meséljen hétfőnként, kedden a zenei tagozat zenélt, szerdán Marcsi tornát tartott… összeírtam az összes gyerek születésnapját, és aznap kaptak egy dalt. Ugyanis rengeteg telefont kaptam, hogy a gyerekek nincsenek jól, nagyon kemény helyzet volt. A szerenádot már később gondoltuk és valósítottuk meg. Egyértelmű, hogy ez egy csodálatos program, amit hihetetlen élmény megélni. Hozzám júniusban jöttek a kollégák énekelni, és nagyon elegánsan oldották meg, hiszen tudták, hogy én még maradok a suliban, így az „Elment a vándor” dallal indítottak. Hát, addigra már elfogyott a könnyem, így velük énekeltem.
Tudom hogy a covid rosszul érintette a gyerekeket, hallani lehetett mindenfelől. Milyen állapotban vannak a mai gyerekek, milyen irányba változnak?
Nincs jó hírem, nem jó az irány, egyre több a figyelemzavaros gyerek, persze jelen van a szövegértés, sőt a beszédértési zavar is. Mindenkinek üzenem, hogy minél többet beszélgessenek a gyermekeikkel, meséljenek nekik, legyen otthoni feladatuk, első szóra fogadjanak szót. Tavaly csináltam egy felmérést, arra voltam kíváncsi, hogy az elmúlt öt évben hogyan emelkedett a valamilyen problémával rendelkező gyerekek száma, és azt tapasztaltam, hogy háromszorosára nőtt az arány.
Nem lehetett könnyű megélni a gyönyörű búcsúztatódat!
Sokáig megkönnyeztem éjjelente a búcsúztatót, fájdalomtól, örömtől, meghatottságtól! Volt szerenád nálam, zenei koncert felém, búcsúebéd a tantestülettel rengeteg ajándékkal, üzenetekkel, verssel. Volt vetítés is, könyv fényképekkel rólam… és örömkönnyek. Majd jött a tanévzáró, aminek a szervezésében már a két fiam is benne volt, nem kicsit. Annyira váratlanul ért, hogy fogalmam sem volt, mi történik velem! Számtalan intézményi és kollégák által elmondott köszöntőben volt részem. Amikor elhangzott, hogy nagyon sokan köszönhetik nekem az első iskolás éveiket, akik szerte a világban élnek, nem is tudnak egymásról, nem is ismerik egymást, de van egy közös hívószó, és az te vagy, Dóra néni. na, ott eltört a mécses. Amikor megláttam a színpadon az első osztályomat Gerivel az élen, majd a következőt és az utána következőt… Nem tudom leírni az érzést. Jaj, és a molinó! Ilyen ajándékot kapni csodálatos érzés, köszönöm, meg persze a másodikat is, amit a tanévzárón írtatok meg. Kellett idő, mire mindent átnéztem és feldolgoztam, és mire fel tudtam fogni, hogy mi is történt velem. Ebben sokat segített a búcsúztató videofelvétele és a képek. Amikor utólag visszanéztem, akkor értettem meg talán. A beszédeket is többször vissza kellett hallgatni. Azt tudom mondani, hogy egy teljes pályát élhettem meg hatalmas örömmel. Nem csak szeretetet adtam, hanem szeretetet kaptam!
Volt, aki azt mondta, hogy milyen szép volt téged a gyerekek között látni most, a tanévnyitón. Azért kell alázat ahhoz, hogy az ember ennyi év igazgatóság után tanárként üljön a padon.
Szükségem van egy szép lecsengésre, és ezt tanítóként tudom a gyerekek között megkapni. Ahogy az egyik pedagógustárs mondta: ne csak büszke legyek arra, amit csináltam, hanem most már kezdjem is élvezni. Úgyhogy ez most jutalomjáték lesz. Mindig is szerettem tanítani. Azt beszéltük meg Ágival, az új igazgatóval, hogy ha szükség van segítségre, bármikor jöhetnek kérdezni, mert ott vagyok. Amit pedig a kicsiktől kapok, közös játék, nevetés, a mosolyuk és az ölelésük… kell ennél több? Azt hiszem, hogy jó pályát választottam.
Az írás a Pilisborosjenői Hírmondóban jelent meg.
