Országos Könyvtári Napok – Pilisborosjenői Könyvtár, 2024. október 4.

A beszélgetés írott verziójából kivettük azokat a részeket, melyek elárulnak fontos háttérinformációkat lelki folyamatokról, történésekről, mert vélhetőleg nem minden olvasónak volt még alkalma megtekinteni a filmet. Így csak egy erősen megkurtított beszélgetést olvashatunk vissza, de azért így sem mentes hasznos információktól. A következő filmvetítésen és beszélgetésen mindenesetre érdemes résztvennie mindenkinek. A könyvtár szervezésében rendszeresen számíthatunk rá a jövőben.

DÉR ASIA

TÖBBSZÖRÖS DÍJNYERTES DOKUMENTUMFILM-RENDEZŐ, TANÁR

Dér Asia 2014-ben végzett a DocNomads nemzetközi MA programjában dokumentumfilm-rendezőként, majd 2024-ben doktori fokozatot szerzett.

Első, egész estés filmje, a Haragonics Sárival közösen rendezett Anyáim története több mint 30 filmfesztiválon szerepelt. A film számos díjat hozott el, többek között a Legjobb filmnek és legjobb vágásnak járó díjakat a DOKER Moszkva Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon és a linzi CROSSING EUROPE Filmfesztiválon.

Második, egész estés dokumentumfilmje, A Nem halok meg az A-kategóriás Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon mutatkozott be 2023-ban, majd a Miskolci Cinefesten és a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon is bemutatták. Megkapta a legjobb film díját a Tony Curtis és a Zsigmond Vilmos nemzetközi fesztiválokon.

Szlovák-magyar koprodukcióban készült Kassák Lajosról szóló filmje, A magunk módjára üvölteni 2022-ben megkapta a legjobb rendező díját a Film Arte Berlin fesztiválon.

Filmjeivel részt vett a ZagrebDox Pro, a CIRCLE Women Doc Accelerator, az East Doc Platform, a Cannes Docs és a Docu Rough Cut Boutique fórumokon.

A Magyar Dokumentumfilmesek Egyesületének (MADOKE) alapító és elnökségi tagja.

Forrás: skvot hu

Frivaldszky Bernadett: Először is gratulálok. Már másodjára látom, de szerintem nem utoljára… Tudom, hogy úgy működik a dolog, hogy az ember szeretne valamiről filmet csinálni, de aztán az élet alakítja a terveket. Itt mi volt az eredeti koncepció?

Dér Asia: A környezetemben sok barátomnak halt meg hirtelen a szülője. Nem volt idejük, lehetőségük kibeszélni olyan dolgokat, amiket talán mindig halogattak, így a halál után sokszor önváddal, bűntudattal, a ki nem mondott érzések feldolgozatlanságával szembesültek. Ettől én is nagyon félek a saját életemben. És akkor elkezdtem azon gondolkozni, hogy kellene csinálni egy olyan filmet, ahol a főszereplő nagyon őszintén áll hozzá saját súlyos betegségéhez és ezt nyitottan vállalja is a külvilág felé. És nem feltétlenül csak a tragédiát látja az egészben. Ez volt a kiindulási gondolat. Beszéltem egy orvos növel, akinek specialitása a téma, előadásokat tart róla, szerinte egy ilyen helyzetet úgy is fel lehet fogni, hogy lehetőség a szembenézésre. Ő mutatott be Gábornak, aki első személyes találkozásunkon éppen az első kemoterápiáját kapta. Meglepődött, hogy nem kamerával érkeztem meg. Én meg mondtam neki, hogy én azt gondoltam, hogy először beszélgetünk, megismerjük egymást, megnézzük hogy van-e bizalom. De Gábor az a típusú ember – ez látszik a filmben is – aki ha eldönt valamit, akkor abba azonnal beleáll. Onnantól kezdve aztán nagyon sokat alakult a film, hiszen az Ő személyisége, az Ő nagyon rendhagyó története befolyásolta azt, hogy végül a film milyen irányba haladt. Úgyhogy a kiindulási pont az nem a rák volt és nem is a túlélés, de nagyon örülök, hogy ez végül így alakult.

Bernadett: Hanem például a szembenézés.

Asia: A film egyik fontos kérdése, hogy az álarc, az erősnek mutatkozás vagy az erősnek levés az hogyan segít vagy nem segít abban, hogy megéljük a pillanatot, túléljünk egy nehézséget. Ez az ami nagyon érdekelt minket ebben a történetben. Nem tudom, igazából nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki mit érzett a filmmel kapcsolatban mert általában nagyon sokféle érzés jön utána.

Tény, hogy Gábornak anyagi lehetősége, kapcsolatrendszere is megvolt, hogy a lehető legjobb kezelést megkapja, de mindent meg is tett azért, hogy túléljen. Ezt szokták kérdezni, hogy vajon miért élte túl. Én is sokszor megkérdeztem ezt az orvosoktól és azt mondták, hogy erre nincs egzakt válasz. Nagyon szerencsés volt, nagyon hamar felismerték a betegséget, nagyon jól reagált a kemoterápiára, operálható helyen volt a tumor, kipróbált minden kezelést, nem csak a nyugati orvoslást követte. Elkezdett terápiába járni, jógázni, nem titkolta el betegségét szerettei elől, így sokan voltak körülötte, akik támogatták.

Bernadett: És hatalmas élni akarás, hogy nem zuhant bele a betegségbe.

Asia: Erős próbált maradni és az is, hogy Ő mindenkivel megosztotta a betegségét. A tipikus magyar betegségreakció az, hogy a beteg eltitkolja még a legjobb barátai vagy akár a családja elől is, nem beszél róla, bezárkózik és ez nem segít. Mert így nem tud ott lenni a család és a barátok, hogy támogassák. De azért nagyon sokrétegű dolog, hogy neki ez ilyen szerencsésen alakult.

Bernadett: Azóta is jól van?

Asia: Azóta is jól van, igen.

Bernadett: Olvastam valahol, hogy nehezen éli meg a pillanatokat, nehezen fogja fel, ami vele történik és mintha ehhez kellett volna neki a kamera. Nem?

Asia: Az első pillanatban megkérdeztem, hogy miért szeretné ezt a filmet? Neki miért jó az, hogy mi itt vagyunk egy kamerával miközben ő egy nagyon nehéz időszakon megy keresztül? Az volt a válasz, hogy Ő nagyon sokszor annyira gyorsan áthalad dolgokon, hogy nem szembesíti magát velük és elfelejti azt, hogy éppen miben van. A stáb jelenléte majd rákényszeríti őt arra, hogy mindig újra és újra rájöjjön, hogy igen ez egy betegágy, ez egy infúzió, amin kemoterápiás szerek folynak belé. Tükörként használja egy kicsit a kamerát meg a filmezést.

Bernadett: Volt dokumentumfilmes időszaka az életemnek és tudom, hogy rettenetesen meg tudja viselni az embert hogyha nagyon intenzív vagy nehéz téma közelébe kerül. Ezt hova tennéd egy tízes skálán, mennyire volt nehéz?

Asia: Ez egy nagyon nehéz film volt az én életemben. Nem feltétlenül a témája miatt, mert Gábornak volt egy ilyen elképesztő erős aurája, amiből kizárta a halál és a betegség lehetőségét. Még én magam is néha elfelejtettem forgatás közben, hogy mi is történik itt és aztán hazafele menet kaptam például észhez, hogy 5% túlélési esélye van Gábornak! Neki van egy nagyon erős képe arról, hogy Ő mit szeretne kifelé mutatni magáról. Ez egyébként szerintem minden embernél így van, tehát mindenkinek van egy kép, amit szívesen mutat kifelé. Ez idővel, a forgatás hónapjai alatt azért lazulni szokott. Gábornál ez nem történt meg. Ez volt igazából a fő feladat és ami nehéz volt, hogy hogyan tudunk úgy megmutatni őszinte pillanatokat, hogy azzal még etikusak maradunk, és Gábor is ha megnézi a filmet, akkor nem érzi azt, hogy ez nem én vagyok. Egyéb filmes eszközökkel is próbáltunk Gábor áltak elnyomott érzéseket átadni ezért, képi világgal, zenével. Sokszor azt éreztem, hogy nagyon sok mindent árul el a szeme, arca, ezeket nem volt könnyű megragadni, jól visszaadni.

Bernadett: Hogyan zajlott a filmkészítés? Megvártad míg összegyűlik az összes x kilométer anyag és utána megpróbáltál azzal gazdálkodni, ami van vagy már közben figyelted, hogy mi van, mi hiányzik? Esetleg vissza is mentél még valamit pótolni és közben is vágtad már valamennyire?

Asia: Az első időszak, amikor még beteg volt, ott elég egyszerűen adta magát a forgatás, mert két hetente volt kemoterápia, aztán volt a műtét, aztán újra kéthetente hat darab kemoterápiát kapott. Megvolt ennek a ritmusa, forgatunk vele a kezeléseken és két kezelés között, hogy hogyan folytatja a mindennapjait. Utána lett egy picit nehezebb megtalálni az irányt. Végül elég hamar kialakult, hogy a fiaival való kapcsolata nagyon fontos és a katarzisra, a változásra való várakozás.. De egyébként tartottunk egy forgatási szünetet körülbelül másfél év után és akkor vágtunk egy két-három órás filmet. Megnéztük, hogy milyen irányba indul el saját magától a történet. Egyébként körülbelül 200 óra nyersanyag lett, plusz Gábor home videói, amit covid alatt kezdett el forgatni.. Ebből lett végül a 90 perces film.

Bernadett: Egyébként hogy kell egy ilyen szitut elképzelni? Mondjuk hány a Gábor és ti hányan álltok vele szemben?

Asia: Amikor hányt akkor ketten, akkor nem volt ott velünk hangmérnök, de máskor volt hangmérnök is.

Bernadett: És soha nem volt olyan érzésed közben, hogy na most akkor innen köszi szépen én most akkor lelépnék?

Asia: Ez nem volt egyszerű. Amikor van előtted egy ember, aki 48 órán keresztül hány és hiába hisz abban, hogy túléli, de te félted az életét. Többször volt, hogy segítséget kért, mondjuk, hogy hozzunk neki egy pohár vízet, vagy valamit és ezeket természetesen megtettük.

Bernadett: Ilyenkor leálltatok?

Asia: Nem is mindig álltunk le, volt hogy ez benne volt a filmben, csak végül ezeket kivágtuk, csak párszor maradt benne az én hangom is. Egyszerűen tolakodódnak éreztük egy-egy ilyen dolgot beletenni. Nem illett ennek a film a nyelvezetéhez.

Egy néző: Nekem az lenne a kérdésem, hogy mi lett volna hogyha meghal Gábor?

Asia: Ezzel az esettel muszáj volt foglalkozni, erről Gáborral is beszéltünk akárcsak azért is, mert minden dokumentumfilm elején szerződést kell kötni a szereplővel. Ez egy adminisztratív dolog. Ebben van egy olyan paragrafus, hogy a végső filmnek az elkészülte után beleegyezését kell adnia a film bemutatásához. Egy ilyen esetben muszáj volt azt az eshetőséget is beleírni a szerződésbe, hogy mi történik ha Ő már nem él. Teljesen hideg fejjel azt mondta, hogy akkor a nagyobbik fiára száll minden ilyen jog. A címmel is viccelődött, azt mondta, hogy ha meghal, akkor legyen az, hogy “Meghaltam”. De én azt éreztem, hogy Ő sose hitte el, hogy ez is lehetséges opció. Biztos, hogy nagyon-nagyon nehéz lett volna befejezni ezt a filmet. A vágóval beszéltük ezt, hogy amikor ott hónapokon át – majdnem egy évig vágtuk ezt a filmet – folyamatosan ott van a képernyőn előttünk a főszereplő arca, hogy most lehetett volna az is, hogy Ő nincs már itt köztünk és úgy látjuk Őt folyamatosan. Szerintem borzasztóan nehéz helyzet lett volna, viszont azt gondolom, hogy akkor is befejeztük volna a filmet, mert akkor is szólt volna valami nagyon fontosról.

Bernadett: Egyébként a kapcsolatotok alakult közben? Végig zökkenőmentes volt? Nem voltak konfliktusok?

Asia: Nem igazán. Nem tudom ismeri-e itt valaki, mert egyébként Pilisborosjenőn lakott sokáig, de tényleg nagyon érdekes személyiség. Az első pillanattól kezdve valahogy eldöntötte, hogy megbízik bennünk filmesként és meg fog nyílni, és tényleg a nulladik perctől fogva mindent meg akart osztani. Volt amire azt mondta, hogy ez ne kerüljön bele a filmbe, de megosztott mindent. Ugyanúgy ahogy eszébe nem jutott azt mondani, hogy kapcsoljuk ki a kamerát amikor hányt és rosszul volt.

Bernadett: Profin projektnek kezelte ezt is, nem?

Asia: Igen. A konfliktusok azok inkább abból fakadtak, de ez sem összeveszés volt, csak én elég sokszor mondtam neki azt, hogy iszonyú fontos, hogy láthassunk valakit gyengének, összezuhantnak is. Az emberek sokkal könnyebben tudnak azonosulni valakivel, akit látnak gyengének és aki mégis össze tudja szedni magát és újra erős lesz. Ha viszont egy szuperhősről látunk egy filmet, azt csodáljuk, de nehéz azonosulni vele. Meg egy ponton éreztem, hogy most már szívesen továbblépne. A kamera meg mindig visszahúzta őt abba az időszakba ami még a betegségről szólt és amit már szeretett volna maga mögött hagyni. De mindig nagyon udvarias volt és sosem mondta azt, hogy most már hagyjuk abba a filmet. Volt egy-két olyan jelenet amit nagyon sokszor kellett kérnem, hogy hagy vegyük föl. Például amikor visszamentünk Csepelre a gimnáziumi éveibe. De mindig elfogadta hogyha érezte, hogy én nem tágítok és nagyon szeretnék valamit fölvenni.

Egy néző: Alapvetően játékfilmeken növünk fel és annak megfelelően gondolkodunk sztorikban. Hogyan lehet oda eljutni, hogy egy valós történetből ne akarjunk mi egy sztorit alakítani mondjuk azzal, hogy áthelyezzük a fókuszt, amivel jót tennénk a sztorinak, de ártanánk az objektivításnak?

Asia: a dokumentum filmnél is nagyon fontos hogy legyen egy története és a szereplője karakterré váljon. Fontos, hogy átlényegüljön a valóság egy szerkesztett történetté. Tehát objektív nem tud lenni egy dokumentumfilm, mert én, a vágó és az operatőr dönti el, hogy mi az amit mutatunk, mi az amit nem. Hogy a sok párhuzamos történetből mi az, amire fókuszálunk. Hogy a szubjektivitásnak hol van a határa, az már szerintem minden filmkészítőnél máshol helyezkedik el etikailag. Mert nagyon sokat lehet csalni dokumentumfilmmel is. Minden jelenetből egyaránt lehet vidámat és szomorút csinálni. Időnként nagy a kísértés, tényleg iszonyúan nagy hatalma van egy dokumentumfilm rendeződnek.

Bernadett: Miért ezt a műfajt szereted?

Asia: Igazából nagyon szeretem a szubjektivitását a dokumentumfilmnek, hogy mennyire kreatív műfaj ez. Sokkal jobban élvezek megtalálni egy történetet és kibontani azt, ami a valóságból gyökerezik, mint mondjuk teljesen nulláról alkotni egyet, mint a játékfilmeknél. Bár szerintem a legtöbb fikciós történet is valami nagyon valóságosból fakad. Még a Star Wars is. Dokumentumfilmesként szeretem azt, hogy nemcsak az én felelősségem az, hogy hova alakul a film. Szerintem ahhoz egy elképesztő önbizalom kell, hogy valaki játékfilmet csináljon és higgyen abban, hogy minden az ő kezében van és az mind jó lesz. Nekem sokkal nagyobb szabadságot és önbizalmat ad az, hogy itt mennyi más ember is beleadja azt, ami neki fontos. Amit még nagyon szeretek benne az az, hogy a saját sztereotípiámat állandóan átírja. Itt nem tehetsz mást, mint nyitottnak maradsz.

Bernadett: Hol laksz most? Közel maradtál Pilisborosjenőhöz? Mert hogy ott nőttél fel…

Asia: Budapesten. Egy évet Spanyolországban éltünk, most éppen Budapesten és most éppen kitaláljuk, hogy hol éljünk tovább.

Bernadett: Azt hallottam, hogy ledoktoráltál? Mi volt a témád?

Asia: A rendező és a szereplő kapcsolata és ennek a kapcsolatnak a lélektani hatásai a dramaturgiára és a filmkészítőkre. Ezt most szeretném tanítani is, átadni fiatal filmeseknek. Rájöttem, hogy semmilyen önvédelmi mechanizmusa sincs a dokumentumfilmeseknek. Bele vannak dobva olyan helyzetekbe, ami akár szociális munkás attitűdöt igényel vagy sokszor egy terapeuta attitűdöt, akik mi nem vagyunk és nem is szabad azt gondolni, hogy azok vagyunk. Azt az önvédelmi rendszert, amit például a segítő szakmák megtanulnak egyetemen, azt mi soha nem tanuljuk. Most az a célom, hogy ezt behozzam a magyar dokumentumfilmes oktatásba.

Bernadett: Zárszóként annyit mondanék, hogy rettentő büszkén nézem mindig a filmjeidet. Nagyon szurkolok neked és mondhatom, hogy az egész falu nagyon szurkol neked. Remélem még sok filmedet fogjuk látni.