Dér András falunkban élő rendező, aki évek óta viszi színre a Budaörsi Passiót, arról elmélkedik, miről szólna az idei rendezése, amennyiben létrejöhetett volna.
98-ban kerestek meg először passió ügyben, de ennek meg a Claudel-rendezés volt az előzménye (Angyali üdvözlet, 1996, Merlin Színház). Claudel istenkereső volt, aki szerint nem egyszer kell megtérni, hanem folyamatosan. Mert ez állandó dialektika és küzdelem. Olyan nincs, hogy megtért keresztény hátradőlhet, mert ha komolyan veszem a megtérést, akkor ez egy folyamatos szembesülés önmagunkkal, mindennapi küzdelem. De ez nem azonos a szenvedéssel, még ha sokan a kereszténységet ezzel is azonosítják (és a középkor egy időszakában valóban a szélsőséges aszkézis volt a fókuszban).
Azt gondolom, hogy mi örömre és szeretetre születtünk. Ha elfogadjuk axiómaként, hogy Isten a szeretet, akkor a szenvedés nem lehet cél, csak járulékos elem. A boldogságról a paradicsomból való kiűzetés óta nincs igazán szó, mert azt kaptuk büntetésül, hogy innentől fáradságos verejtékkel kell megszereznünk a kenyerünket, de ezt magunknak köszönhetjük. Az egyik kedvenc gondolkodóm – C. S. Lewis – arra a kérdésre, hogy miért is van a fájdalom, azt mondja, hogy a fájdalom Isten megafonja, amivel ébresztőt fúj egy süket világnak. Szükségünk van a megismerés különböző fázisaira, eszközeire, mert még a krémesre is immunis lennék – sőt megutálnám – ha napi háromszor kellene ennem. Mint ahogy az történt is nagyanyám paradicsomlevesével, aki mindig ezt főzte nekem, mert tudta, hogy a kedvencem. De így megutáltam. Dialektikában élünk, szükségünk van a szenvedésre. De nem célként. És a passió sem erről szól. Akkor sem, ha definíciója szerint szenvedéstörténet.
Ha nem cselekszem helyesen, akkor másokat feszítek keresztre
A megfeszített Krisztus nem azért van jelen több helyen is az otthonomban, hogy arra emlékeztessen, hogy nekem így kell szenvednem, hanem arra, hogy ha nem cselekszem helyesen, akkor másokat feszítek keresztre. És ezáltal magam is keresztre feszülök. A keresztre feszített Jézus látványa morális felhívás a számomra. Hogyha nincs bennem empátia, megértés, nincs bennem asszertív hozzáállás a beosztottjaim felé, akkor én őket keresztre feszítem.
Mint ahogy a bibliai keresztrefeszítésnek is különböző hatalmi ambíciók voltak a hátterében, gondoljunk csak bele Heródes, Pilátus és a zsidó írástudók motivációiba, melynek mentén feláldozták a megfoghatatlan “fantazmagóriát”. A zelóták és a római császár kézzelfoghatóbbnak bizonyult, mert nem az volt a fontos számukra, hogy Jézus tényleg az Isten fia-e, hanem hogy elhódítja a tömegeket, ezáltal megingatja a hatalmi pozíciójukat. De a passió sem a keresztrefeszítésnél ér véget, hanem ott, hogy harmadnapra feltámadt. Tehát ha végigjárom, akkor a vége a reményről és a fényről szól. Arról, hogy a legsötétebb gazember lehetek, ha a megbánásom őszinte, akkor abból is van feltámadás.
És ezek a szálak mindenki számára felfoghatóak, nem kell hozzá hívőnek lenni, mint ahogy a passió rendezéseimet is értik és átérzik. Hisz rengeteg rétege van ennek a történetnek. A fix szövege ellenére minden évben igazítjuk kicsit az aktuális helyzethez. Idén jó előre tudtam, hogy nem rendezünk passiót Budaörsön, de üzenhettük volna azt, hogy a világjárvány megint Isten megafonja, amivel szeretné valamire felhívni a figyelmet. Ami mellett – többé kevésbé – most is elmegyünk, és amit Ferenc pápa a szolidaritás teljes hiányának nevez. Szűk közegekben még létezik a segítségnyújtás, de rendszerszinten sajnos nem történik változás. Nézzük meg, hogy mennyire különbözően érinti a járvány a szegény és gazdag országokat. Mindenki csak próbálja megúszni a járványt, lehetőleg elsőként, hogy hozzájuk térjenek vissza elsőként a befektetők és újraindulhasson a gazdaság. Ezért aztán nem cél a vakcinák egyenlő elosztása a világon. A fejlődő országok csak 2023-ban juthatnak hozzá, tovább feszítve az amúgy is erős különbségeket. A segítségnyújtásnak a szegények felé tehát csak a kommunikációja van meg, a mögöttes tartalom az hiányzik. Az áru és tőke aránytalan felhalmozása még világjárvány idején sem sarkallja arra a világot, hogy újragondoljanak modelleket, összefogjanak, sőt vannak, akik itt is gazdaságpolitikai előnyként értelmezik például a gyengék elhullását. Nincs irgalmasság. Minden megy tovább tehát a materiális érdekek mentén. Nincs meg a kegyelmi állapotú aggódás a másikért. Valami ilyenről szólna az idei passió rendezésem.
Lejegyezte Frivaldszky Bernadett
