Etus néni 96. életévében halt meg, 2025. április 8-án. Utóbbi hónapokban Pilisvörösváron lakott otthonban, ahol 95. születésnepja alkalmából életéről is mesélt:

„Mozgáskorlátozottsága miatt döntött úgy négy hónapja, hogy beköltözik a Szent Erzsébet Otthonba, hogy ne kelljen hozzátartozóit terhelnie az ellátásával. Az otthonban – bár korlátozottabb az élete, mint korábban – nagyon jó társaságban, kiváló ellátás mellett tölti napjait. Már hosszabb ideje itt él barátnője Peltzer Gézáné. Olga is, aki szintén a közelmúltban ünnepelte 95. születésnapját, és akivel immár 77 éve barátnők jóban-rosszban.

Etelka nénit Pilisborosjenőn végzett kiemelkedő közéleti tevékenységéért díszpolgári címmel tüntette ki a város önkormányzata. Érdekesség, hogy Olga barátnője is  – aki óvónőként dolgozott a településen -ugyanakkor kapta meg a díjat.

Etelka néninek két fia született, családja népes 4 unokája és 8 dédunokája hoz az életébe sok örömet. Dédunokái, másfél és 26 év közöttiek, akik látogatásaik alkalmával boldog nyüzsgéssel, gyerekzsivajjal árasztják el otthonát.  Etelka néninek most is több barátnője van. Nagyon fontosnak tartja az emberi kapcsolatok ápolását a családi és a baráti kötelékek megtartását.

A hosszú élet titkaként az optimizmust, a rossz dolgok, történések elengedését és a sors elfogadását fogalmazta meg. A fiataloknak pedig azt üzeni, hogy ebben a gyorsan változó világban a tisztesség és a becsület legyen az iránytűjük, mindig éljék meg érzelmeiket és mutassák ki szeretetüket!

95. születésnapját nagy családi körben ünnepelte, a közvetlen családtagok – gyermeke, unokái, dédunokái – mellett távolabbi rokonai, unokatestvérei is meglátogatták szülőhelyéről Érsekújvárról.”

(pilisvorosvar.hu)

A Zsákfalvi Riporter 2020. decemberi számában Demény Rózsa beszélgetett vele:

„Hálás vagyok, hogy befogadott a falu”

Kilencvenegy éves Etus néni, a falu korábbi anyakönyvvezetője és első könyvtárosa

Tizenhét éves volt, amikor azt mondták a szüleinek, hogy csomagoljanak, egy másik országba kell költözniük. Aztán fiatalon elvesztette édesanyját, édesapját. 46 évesen megözvegyült. Sok tragikus fordulat volt az életében, mégis derűs, optimista, és 91 évesen is szereti az életet.

„A kisebbik fiam hetente egyszer bevásárol nekem. Nem kellene sehová mennem. De a zöldséges Katihoz mégis rendszeresen elmegyek, remélve, hogy útközben találkozom valakivel, ez általában így is van. Aztán, ha váltunk az ismerőssel két szót, akkor már úgy érzem, hogy éltem” – meséli a csípőproblémái miatt már nehezen mozgó Chovanecz Károlyné, vagy ahogyan sokan ismerik, Etus néni, akinek egész életében fontosak voltak az emberi kapcsolatok.

A ma Szlovákiához tartozó Érsekújváron született 1929-ben. Még nem volt tizennyolc éves, amikor 1947 májusában kitelepítették a családját, mert édesapja magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Pilisborosjenőre kerültek, egy innen kitelepített sváb család házába, mégis szívesen fogadták őket a faluban.

Szülővárosában apácákhoz járt polgári iskolába, ahol széles körű műveltséget szerzett, korcsolyázni, teniszezni és gépírni is megtanították, ezért Pilisborosjenőn megérkezésük után már egy hónappal felvették gépírónőnek a Hivatalba, ahol rajta kívül dolgozott egy bíró, egy főjegyző, egy adóügyes, egy begyűjtési előadó, meg egy hivatalsegéd. „Nagy dolog volt abban az időben, a háború után állást kapni, pláne olyat, ami tetszett is nekem, hiszen nagyon sokrétű volt a munka” – meséli.

Olyan gyorsan szerzett barátokat, hogy az Érsekújvárról utána jött vőlegényével 1947 őszén kötött esküvőjükön már a faluból kerültek ki a koszorúslányok, egy sváb és egy erdélyi lány, akikkel életre szóló barátság alakult ki. Ez is jól mutatja, hogy mennyi nemzetiség talált a faluban otthonra, és élt békésen egymás mellett.

„Attól féltünk a legjobban, hogy hogyan fognak minket fogadni egy idegen országban. 73 éve élek itt, és nagyon hálás vagyok a falunak, soha nem éreztem, hogy telepes lennék” – mondja Etus néni.

1950-től már községi tanácsnak hívták a Hivatalt, Etus néni folyamatosan képezte magát, így 1956-tól anyakönyvvezető is lett. Hozzá tartoztak a temetések, és ahogyan akkor nevezték, a névadók. Szónokképző tanfolyamra is járt, mert megtiszteltetés volt a számára, hogy egy temetésen ő szólhat utoljára az eltávozottról, és érezte ennek a felelősségét. „Ott mindig papírból beszéltem, nem engedhettem meg magamnak a spontaneitást, hiszen ilyen alkalommal minden szónak súlya van. Nemrég még egy barátom temetésére meghívtak beszédet mondani, kilencven évesen is elvállaltam, mert ilyet nem utasíthat vissza az ember, akkor sem, ha már nagyon nehezen mozog. Házasságkötésnél soha nem írtam meg előre a szöveget, valahogy az mindig szívből jött, hiszen a szerelemről, a boldogságról és a türelemről kellett beszélni.”

Azt mindig elmondta az ifjú párnak jó tanácsként, hogy soha ne aludjanak el haraggal, hiszen az ember nem tudhatja, mire ébred. 1976-ban az ő férje is hirtelen halt meg, egy pillanat alatt. Etus néni 46 éves volt. Attól kezdve soha többé nem ment férjhez. „Nem jött a szerelem. Anélkül meg minek?” – mondja.

1970-ben Pilisborosjenő és Üröm tanácsait összevonták, így Etus néni 1985-ben, 55 évesen Ürömről ment nyugdíjba. De egy hónap után rájött, hogy a nyugdíjas életforma nem neki való, kapóra jött, hogy hívták az V. kerületi Főpolgármesteri Hivatalba, ahol aztán hat évig dolgozott a lakáspolitikai osztályon. Aztán 1991-ben visszahívták anyakönyvvezetőnek ide a faluba, és 2002-ig itt is maradt, de akkor már úgy érezte, hogy 72 évesen át kell adnia a helyet a fiataloknak. Hivatalnokként mindig a jószándék vezérelte. „Arra gondoltam – meséli –, hogy én is lehetnék az ügyfél helyében, és hogy nekem mi esne jól.” Soha senkit nem engedett útjára úgy, hogy csalódott legyen, ha el is kellett utasítani egy ügyet, azt úgy tette, hogy a remény megmaradt az ügyfélben, és azt érezte, hogy lesz megoldás, csak ki kell várni a megfelelő pillanatot. „Valahogy a régi időben az emberek hozzáállása is más volt – mondja –, rendszeresen végeztek társadalmi munkát. Ha nem jött a hókotró – és nem jött –, akkor természetes volt, hogy mindenki ellapátolta a havat, nemcsak a portáján, de a háza előtt, az utcán is. Egy nagyon hideg télen a Budai úton közlekedett a busz, de nem tudott a hó miatt feljönni. Az egész falu lapátot ragadott, és mindenki ment segíteni. Ez hiányzik nekem mostanában, hogy az emberek többet tegyenek a közösség javára.” Etus néni nagyon szerette a munkáját. Szívesen emlékszik a régi időkre, például arra, amikor Bessenyei Ferenc színművész lassan végig haladt autójával a falun, és letekert ablaknál mindenkinek kikiabált egy-egy kedves szót: »Józsi bácsi, jobban van a lába?« Ha bement a Hivatalba, na akkor összeszaladtunk, sokat nevettünk” – meséli.

1956-tól 1977-ig könyvtárosként is dolgozott, az iskola 100 példányos könyvtárát vette át, amit községi könyvtárként fejlesztett tovább a volt Reitter-házban, a Tanács épületében. Nagy kedvencétől, Szabó Magdától több személyes levelet is őriz ebből az időből. (A 2000-es évek elején az orvosi rendelő működött a Reitter-házban, ma már csak a Reitter-pince jelzi a helyét. 1947-ig egyébként vendéglő volt.) 

„Mindig nagy utazó voltam, többször jártam Amerikában, Izraelben. 85 éves koromig a nagyobbik fiamékhoz, Szegedre is gyakran utaztam, szinte havonta” – meséli. Amerikába is pilisborosjenői barátok révén került ki, 60 évesen gyerekvigyázónak ment több hónapra az unokájával, és beutazták a fél kontinenst. Éppen az előbb említett Reitter vendéglős leszármazottjainál is vendégeskedett New Yorkban pár napig.

Annyira vágyott vissza az Amerikába elszármazott barátokhoz, hogy két fiától és családjaiktól 65. születésnapjára egy Amerikába szóló repülőjegyet kapott, akkor két hétre utazott ki, hogy még utoljára találkozzon az ott élő beteg barátnőjével. Nem kevésbé kalandos az izraeli utazásainak története sem. Érsekújváron egykori padtársa egy Jolika nevű lány volt, akivel 14 éves korában megszakadt a kapcsolat. Évtizedekkel később megtudta, hogy egykori barátnője Izraelben él, felvette vele a kapcsolatot, és elkezdtek levelezni. Aztán Joli egy alkalommal Magyarországra utazott, és a két asszony utolsó, érsekújvári találkozása után közel negyven évvel, a budapesti repülőtéren látta viszont egymást. Közel fél évszázad alatt megélték a háborút, a kitelepítést. A budapesti találkozótól kezdve Joli haláláig kapcsolatban voltak, többször járt Etus Izraelben, és a többhetes tartózkodások alatt beleláthatott az ott élő zsidó családok hétköznapjaiba. Rendkívül hálás ezekért az élményekért.

„Mindig nagy kapcsolattartó voltam, most is ötven karácsonyi lapot küldök, de kapok is annyit” – meséli. A faluban még mindig húsz barátnője van, és tartja a kapcsolatot a volt kolléganőivel is. Naponta felhívják egymást, ha csak egy-két szóra is, de ezek a beszélgetések nagyon sokat jelentenek neki. Négy unokája, hat dédunokája van, Szlovákiában még legalább húsz rokona él. Pár éve már nem jár „haza”, mert így emlegeti Etus néni Érsekújvárt, ami számára örökre a világ legszebb városa marad.

Csendesen telnek napjai, ellátja magát, főz, kertészkedik, és sokat olvas. Szegedről, antikvárius unokájától kapja csomagban a könyveket, amiket aztán visszapostáz, ha már kiolvasta őket. A csípője miatt egyre nehezebben tud kijárni, de a zöldséges Katihoz azért hetente egyszer elmegy, nem is a tojásért, inkább csak egy jó szóért.

(fotó: Kádár Viktor)