Sokan talán nem tudják hogy mi is az a Hősök napja és ezeknek az emlékműveknek a történetét sem ismerjük, úgyhogy idén erről mondanék pár szót:

A magyar települések sajátos színfoltját képezik az I. világháborús emlékművek, melyek hosszú évtizedekig szinte észrevétlenül olvadtak be környezetünkbe, de a centenárium éveiben újból felfedeztük őket. Döntő többségük jelentősen megújult ebben az időszakban.

A kőemlékek állítását az elesett hősök neveinek megörökítésével báró Abele Ferenc (1875-1928) vezérkari őrnagy kezdeményezte 1915 júliusában. Állhatatosságának köszönhetően az országgyűlés képviselőháza jogszabályt fogadott el. Az 1917. évi VIII. törvénycikk kimondja:

„1. § Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadra kelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében.

2. § Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.”

1924 májusában pedig a nemzetgyűlés törvénybe iktatta a hősi halottak emlékének megünneplését, és a Hősök Emlékünnepét, május utolsó vasárnapját a nemzeti ünnepek közé sorolta.

Az évtizedekig tartó folyamatban a mai Pest megye városai és községei az élen jártak. Erkölcsi vonatkozásban teljes volt az azonosulás és egyetértés a törvényi rendelkezéssel, hiszen a halálgyárrá vált világháborúban minden településnek megvoltak a maga fájdalmas veszteségei, hősi halottai. Az anyagi adottságok azonban eltérőek voltak, mely döntően befolyásolta az emlékműállítások időpontját, így azok évtizedekig, olykor egészen 1944-ig elhúzódhattak. A rendelkezésre álló adatok szerint elsőként Pilisszentiván állított hősi emlékművet, egyes források már 1918-ra, mások viszont 1919-re teszik az avatás időpontját. A jó példát 1920-ban Kakucson és Pilisvörösváron követték.

A gyászt és a nemzeti büszkeség megerősítését szolgáló alkotások megvalósítására változatos finanszírozási megoldások születtek. Meghatározóan – a sok egyéb közfeladat ellátása mellett – a települések önkormányzatai biztosították az anyagi forrásokat, rendszerint közadakozással, gyűjtéssel társítva az előkészületeket. Ugyancsak jelentős az egyházi felekezetek tevékenysége, melyek gyakran emléktáblákat avattak templomuk falán, vagy a templomkertekben szobrot állítottak. Az egyesületek is főként emléktáblákat állítottak. Számos esetben egy-egy nagylelkű mecénás sietett adományával települése segítségére.

A forrás kiemelte Pilisborosjenőt, melynek négy helybéli kőfaragója (Farnadi Károly, Pergel Ferenc, Pergel József, Resch Jakab) az obeliszket úgy készítették el, hogy még az anyagot is ők adták hozzá.

Az alkotások időtállóságának, művészi színvonalának elismerését jelenti, hogy 1945 (főként 1989) után az emlékművek sokasága a II. világháború áldozatainak neveivel bővült, de 1956-os és trianoni funkciógyarapodásra is számos példa van.

Pest megye első világháborús emlékművei történelmi időszakot, sajátos művészeti stílust tükröznek. Minden emlékműnek egyedi sorsa, önálló, megőrzésre érdemes, tanulságokat hordozó története van, melyek összessége értékes, értéktári besorolásra érdemes részét képezik megyei épített örökségünknek.

És végül a mi obeliszkünkről elmondhatjuk, hogy a község 68 hősi halottjának 1925. május 24-én avattak emlékművet. Az oszlop domborművén hadi és nemzeti jelképek láthatók. A hősök névsorát fehér márványlapokra vésték, mely később a II. világháború áldozatainak neveivel egészült ki.

Köszönjük áldozatukat!