Neves helyit kértünk meg, ossza meg velünk ünnepi gondolatait. És nem véletlenül Selmeczi Györgyöt, a komponistát, hisz Liszt Ferenc Petőfiről szóló zongoradarabjából ő készített zenekari átiratot. Jó szívvel ajánljuk a Liszt Hanglemez Nagydíjas albumot meghallgatásra.
Itt a tavasz! Élednek a remények. Az öregek is el-elmosolyodnak. A járvány-korszak alatt megtanultuk nélkülözni a közösséget, nélkülözni a feloldódást a kortársainkban; sokunknak a magány üressége (teljessége) jelentett új élményt.
És mindnyájan megtapasztaltuk valamelyest a természet végtelen hatalmát, sőt, olykor az esztétikájával is szembesültünk. Az elgyötört városlakók tömött sorokban seregellnek az Egri várhoz, a Teve-sziklához, a Kevély-nyeregre: jöttek a természetbe.
A márciusi forradalom ünnepéhez is a természet éledése, a lelkesültség, a lázas tevékenység, a „nyílt sisak”, a fiatalság attribútumai társulnak. Nemigen fordul elő, hogy az a 48-as március tűnődésre, szemlélődésre, vizsgálódásra indítana bennünket, kései magyarokat. Az ünnepélyes emlékezés mindenkor a fiatalság apoteózisává avatja az évfordulót. Igen helyesen.
Az idén először azonban – némiképp a járvány teremtette viszonyoknak köszönhetően is, – esélyt kaptunk a gondolkodásra. Esélyt arra, hogy a szokásos gyermeteg szócséplésen, az üres poltikai frázisokon túllépve – kvázi önerőből (sic!) – megpróbáljuk megérteni azokat a bámulatra méltó szellemi-lelki folyamatokat – a nemzet szellemi teljesítményét – melyek elemi erővel vezettek el a nemzeti önmeghatározás eufóriájáig. Gondoljunk csak a „mi forradalmunk” egyképp nemzeti és európai mivoltára! Vessük össze a „teljesítményünket” Petőfi, Arany, Jókai korával, vegyük észre, hogy már az ő művük is csaknem ismeretlen a mai átlagember számára… Talán még az öregek utánanéznek egy-egy verssornak, egy szóképnek, egy hangulatnak…
Pedig gyanakodhatnánk, hogy Petőfi nem egyszerűen a „Talpra magyar” költője, hanem a magyar és az európai szellem és spiritualitás egyik legnagyobb alakja, műve felfoghatatlanul széles bölcseleti, történelmi és művészettörténeti alapokon nyugszik. A kackiás-népies-bohém Petőfi képe pedig csak álca: nem föltétlen a költőé, sokkal inkább a kommunizmus és az ostoba fogyasztói önzés sújtotta szellemi közállapotok álcája. Nemigen értjük ma már Petőfit, korszerűtlennek érezzük, pedig sokszor modernebb és intellektuálisabb korunk önjelölt bölcseinél. Olvassuk, ismerjük meg újra – a karantén-időbe se fér bele? Meglepődnénk: jólesik!
És ott van Eötvös, Kemény Zsigmond, Vörösmarty és Tompa és Vajda János. És ott van Liszt!
Liszt Ferenc. Annyi nemzet vallotta magáénak hogy csak ő maga tehetett rendet: egész életében magyarnak vallotta magát, soha más ország állampolgárságát föl nem vette, korabeli magyar útlevéllel száguldozott Európa-szerte. Szelíden tudomásul vette Heine szemrehányásait a vészkorszak kezdetén, és rendre megírta azokat a műveit, melyek mindenkor a magyar nemzeti éthoszt közvetítették Európa számára: a Szent Erzsébet legendáját, az Esztergomi Misét, a Hungáriát, az elbukott szabadságharc drámai gyász-darabját (Les Funérailles), a Magyar Rapszódiákat, és élete alkonyán a végsőkig letisztult, különös, már-már 20. századi hangvételű Magyar Történelmi Arcképeket (ez utóbbi zongoraciklust e sorok írója dolgozta át zenekarra, s vezényelte lemezre éppen húsz évvel ezelőtt).
Liszt (aki vélhetően németül olvasta Petőfit) értette meg igazán a költőt. Rokonlélek volt, szenvedélyes és lázadó; szilárdan hitt a jóság, az igazság és a szépség győzelmében. A géniusz mindenkor naiv…
Hát efféle gondolatok ötlenek fel a márciusi öregek fejében, így járvány idején. Aztán bekapcsolják a tévét és máris látni vélik a reklámot: „Olvasson Petőfit, Aranyt, Jókait! Hallgasson Lisztet! A legtöbb, mi adható!”
Szép tavaszt, megnyugvást, békés napokat kívánok.
Selmeczi György
