Falunk idén azokra emlékezik, akiket nyolcvan évvel ezelőtt kényszerrel vittek el innen Németországba. Ma már főleg az idősek őrzik a hagyományt, a nyelv foszlányait, a családi emlékezetet – és egyre kevesebben vannak. Éppen ezért különös jelentősége van annak, amikor egy fiatal, városban élő ember egyszer csak felismeri: a sváb múlt nem „régi történet”, hanem egyben a jelen része is.

Szántai Gábor Budapesten él, idegenvezetőként dolgozik és családfakutatóként támogatja a családi történeteik iránt érdeklődő amatőr kutatókat. Februárban másodszor érkezett Pilisborosjenőre úgy, hogy már nemcsak kirándulni jött: ősei után kutatva kiderült, hogy pilisborosjenői rokonai is vannak. Ekkor sikerült vele találkozni és történetét megismerni, majd a temetőbe is elkísérni. 

Hét éve kutat már, első komoly családfa kutatása révén Szarajevóba jutott, bejárta a Balkánt, Csehországot, majd a Jászságba vezettek a szálak, egy másik családi szál pedig a Felvidékre vezetett: “Dél körül érkeztem meg oda, ahonnan származik az egyik nagymamám és ő 12 órával később, éjfél előtt halt meg. “Ahogy visszamentem a forráshoz, ő is megtette ezt akkor a halálon keresztül”, idézte fel Gábor meghatódva. Azóta számos más ún. “véletlenhez volt szerencséje”.

Budafokon nőtt fel, üknagymamája révén került ide, akinek a neve Koller Rozina volt. Amikor a másik nagymamájára rákérdezett, hogy honnan is származnak eredetileg, akkor derült ki, hogy Pilisborosjenőről. Viszont a nagymama Gábortól tudta meg, a kutatásai révén, hogy Rozinának testvérei is voltak, erről ő korábban nem hallott. Valószínűleg azért nem, mert hamar meghaltak, és ezért nem volt téma a családban. Mire nem jó egy kutatás! Üknagymamája 1929-ben költözött el a faluból, vélhetően a férje munkája miatt, de a dédnagymama még Pilisborosjenőn született. A család Hartwiger ága viszont itt maradt a faluban. A Koller-ágat idővel Gábor az 1700-as évekig, az első betelepülőkig vissza tudta vezetni.

Egy családi ebédet követően a családi fényképalbumot nézegetve Gábor talált egy fényképet egy addig ismeretlen hölgyről, valamint két képeslapot, amit ez a hölgy írt Németországból Hartwiger Emma néven. A hölgyről a nagymama elmondása szerint csak annyi volt ismeretes akkor, hogy vélhetően unokatestvére Gábor dédnagymamájának és hogy kint élt. Gábor kiutazott hát felkutatni Emmi néni történetét. ”Vajon élnek-e még élő rokonaim Németországban? – tette fel a kérdést akkor magában.

A képeslap hátulján lévő cím és dátum volt az első nyom – mondta Gábor, aki egészen Heidelbergig utazott, hogy ellátogasson Hartwiger Emma egykori lakhelyére – ahová Gerstettenből járt dolgozni és ahol hétközben lakott is – a város fő utcájában lévő házhoz, ahonnan 1954. augusztus 31-én az egyik utolsó képeslapot címezték, ugyanis a kapcsolat 50-60 éve megszakadt. Bár a ház a mai napig eredeti formájában áll, helyi kapcsolatfelvételre sajnos nem adatott lehetőség, ezért egy német sírhelykereső oldalon folytatódott a kutatás, amely eredményre vezetett, így a gerstetteni sírhely is ismertté vált, ahova el is látogatott.

Igyekezett minden elérhető lehetőséget megragadni, hogy megpróbálja kideríteni, élnek-e még rokonai Németországban, de a bürokrácia akadályaiba ütközve egyetlen lehetősége maradt: a sírhely meglátogatása során elhelyezett egy levelet, amelyben írt a közös családi szálakról, csatolt hozzá egy 1960-s években készült fényképet Emmi néniről, valamint önmagáról, hogy aki olvassa majd a levelet ne egy átverésnek gondolja a kapcsolatfelvételi próbálkozást, hanem egy valódi családegyesítési lehetőségnek.

Hónapokig nem történt semmi, amit Gábor megelégelt és ismételten kiutazott elhunyt rokona sírhelyéhez, majd ellátogatott a helyi templomhoz, ahol szerény némettudása ellenére sikerült kapcsolatot létesítenie a helyiekkel, akiket megkérdezve, hogy ismerték-e Emmi nénit, nemcsak hogy igennel válaszoltak, hanem teljes történetekkel, miszerint „Emmi néni ajándékokat, édességeket és pénzt adott a gyerekeknek”. Mintha a történelem nagy mondatai mögül előlépett volna egy személyes arc: valaki, aki a maga módján jóságot hagyott maga után. Megmutatták neki azt a házat is, ahová a Pilisborosjenőről való kitelepítés után költöztek, mert ők is elűzetés révén voltak kénytelenek elhagyni Magyarországot.

Házról-házra járva egyre több és több darabot ismert meg a családi kirakósból, amelynek eredményeképpen kiderült, hogy az élő leszármazottak a falutól csupán másfél órányira laknak, azonban a kapcsolatfelvételre még hónapokig várni kellett, de egy őszi napon megcsörrent a telefon, a kapcsolatfelvétel megtörtént és hirtelen élővé vált a családfakutatás.

A családfakutatás nem csupán arról szól, hogy neveket, évszámokat és helyszíneket kutatunk, hanem minden egyes adat mögött emberi sorsok és történetek vannak olyan emberekről, akik ahogy mi ma, egykoron ők is élték örömteli vagy éppen nehéz mindennapjaikat. – mondta. Hónapokon át tartó levelezés vette kezdetét, ahogy egykor közös őseik is tették képeslapokon keresztül, azonban az online kommunikációnak köszönhetően relatíve gyorsan mindkét fél újabb és újabb történeteket ismert meg a közös családi krónikából.

Idén februárban, amikor a harmadik németországi kiutazás megtörtént, a családtagok 80 év után személyesen is megölelhették egymást, amire nagyjából 60 éve volt utoljára példa, 2-3 generációval feljebb.

Jó napot kívánok! – mondta tökéletes magyarsággal a már Németországban született rokon, aki csupán kétszer járt Pilisborosjenőn és Magyarországon még gyerekként az 1960-as években, de magyarul sosem tanult. Közösen végigjárták az elhunyt rokonok lak- és sírhelyeit, gyertyát gyújtottak értük, majd a családi házban megtörtént a fényképek kicserélése, dokumentálása, valamint a személyes történetek továbbmesélése német és angol nyelven keverve. A találkozó végén egy közös családfát adott át Gábor a rokonainak, amelyen Koller ágon egészen az 1700-as évek elejéig vezetnek vissza a közös gyökerek. 

Amikor szóba került, hogy egy harmincas éveiben járó fiatalt mi cél vezérli a családi történetek felkutatásában, az egyik legerősebb mondata nem egy anyakönyvi adatról hangzott el, hanem egy halottak napjához kötődő belső élményről. A Coco című filmet említette – azt a gondolatot, hogy akikre emlékeznek, örökké élnek, és akikre nem emlékeznek, azok eltűnnek. – „Olyan erős jó érzés volt bennem… hogy fel tudtam rajzolni Emmi nénit a családfára, mert ő örökös híján elfelejtődött volna. […] Mint egy puzzle… már nem egy hiány van a családi rendszerben, hanem az űr már be van töltve névvel, arccal, történettel.” A családegyesítés nem csupán egy találkozó, hanem egy transzgenerációs seb gyógyítása, amely a kapcsolat felvételével végre elkezdhetett begyógyulni.

Az interjú után közösen is kilátogattunk a temetőbe, ahol a régi sírok feliratait olvasgatva, ujjaival tapogatva próbálta keresni felmenői végső nyughelyét Koller, Hartwiger, Speer és Auder ágon is. Az egyik sír esetében hamar egy oldalági rokonra talált, akit online is rögzített. A kutatás ismét élővé változott, amikor az Auder sírhoz értünk és egy korábbi Pilisborosjenői Facebook poszt kommentjének köszönhetően eljutottunk Perlinger Györgyihez, a pilisborosjenői Német Nemzetiségi Önkormányzat elnökéhez, akivel pár mondat váltása után kiderült, hogy több szálon is… rokonok.

Minden ember családi története izgalmas – vallja Gábor – csupán az a kérdés mennyire ismerjük azt. A ma eszközeinek köszönhetően az otthonunk kényelméből akár egyetlen délután vagy este alatt nem csak felmenőinkről, hanem önmagunkról is sokat megtudhatunk, hiszen transzgenerációsan –  generációkon keresztül – felmenőink történetei hatással vannak ránk, akár tudunk róla, akár nem, ennek minden előnyével és hátrányával.

Gábor ennek érdekében igyekszik hidat építeni a múlt történetei és a ma élők között TikTok, Instagram és Facebook csatornáin – pl. Családfakutatók közössége – keresztül, ahol Emmi néni és a sikeres családegyesítés történetének 16 részes teljes kutatását izgalmas 1-1,5 perces videókon keresztül lehet végigkövetni.

Beszélgetésünk közben kiderült, hogy Gábornak nemrégen volt az esküvője: “miközben az oltárhoz mentem, tényleg azt éreztem, hogy olyan mélyre érnek a gyökereim, hogy sosem voltam ilyen stabil… a családfakutatás számomra azt is jelenti, hogy minél mélyebbek a gyökereim, annál stabilabb vagyok, így közös életünk gyümölcsöző fája is.” Mutatja az esküvői meghívót is, amin rozmaring látható az ő neve mellett. Interjú közben a keresőbe beütve svábok számára kedves növényként, ezek a találatok jönnek fel, pedig nem is tudott róla: “Hűség és örök szerelem: Az esküvői szokásokban a rozmaring a legfontosabb jelkép. A vőlegény bokrétájában, a menyasszony koszorújában és csokrában is jelen van, mint az örök hűség, az egymáshoz tartozás és a szerelem szimbóluma. Összetartozás és emlékezés: A rozmaring a sváb közösséghez való tartozást is jelképezi. Használják a kitelepítésre való emlékezéskor a feszületek díszítésére, jelezve az összetartozást és a gyökerekhez való ragaszkodást. …” A menyasszony oldalán meg levendula van a meghívón, Pilisborosjenőn meg van egy egész levendulamező. Micsoda véletlen!

Elmondása szerint nem moralizálni akar, hanem megmutatni: a múlt nem béklyó, hanem forrás is lehet. És hogy időt, pénzt, energiát szentelni a felmenőkre nem „régimódi”, hanem bátor gesztus – különösen egy olyan korban, amikor sok helyi fiatal inkább szabadulna a múlttól.

Frivaldszky Bernadett

(Az írás a Pilisborosjenői Hírmondóban jelent meg – 2026. 2. szám)