Falunkban élőket kérdezünk meg arról, hogy miképpen élnek meg jeles napokat, ünnepeket, vagy mit ad nekik az adott hónap, évszak. December apropóján Darabos Esztert kértük meg, hogy ossza meg velünk gondolatait.

„Táncolni kell, uram, a zene majd
csak megjön valahonnan…”
(Nikosz Kazantzakisz)

Nem szeretem a régiek ünnepe utáni hamis sóvárgást, tét nélküli nosztalgiázást. Havazás, száncsengő, harangzúgás. Mintha hajdanán minden tisztább, emelkedettebb, őszintébb lett volna. A múlt se nem jobb, se nem rosszabb a jelennél, csak más volt.

Manapság túl sok a mesterséges fény, a zaj, a nyüzsgés, a szaladgálás. A marketingesek és kereskedők csillogó-villogó kellékeikkel és kifogyhatatlan leleménnyel sokszor már októberben igyekeznek megteremteni az ünnepi hangulatot. Nagy erőkkel folyik a világ varázstalanítása. El lehet menekülni, megúszni ennek minden terhét, mintha az ünnep egyenlő lenne a megérdemelt pihenéssel, nyaralással, vurstlival, szórakozással, de nem erről szól az igazi ünnep.

A kiút talán a kínai esőcsináló történetében rejlik, hiszen a nyugati gondolkodásmóddal, a haladással szemben a keletié a harmónia megteremtése.

„Egy kínai faluban hosszú idő óta nem esett az eső, amikor is elhívták az esőcsinálót. Az esőcsináló elfoglalta a szállását, és semmi különöset nem tett: semmi ceremónia, semmi mágia, ki sem mozdult, nemsokára mégis eleredt az eső. Amikor a falusiak kérdezték, hogyan csinált esőt, azt válaszolta: Az ilyesmit nem csinálja az ember. Az jön, ha a dolgok természetes harmonikus rendjük szerint állnak.”

A nyugalom, belső béke eléréséhez számtalan mód, eszköz kínálkozik: jóga, meditáció, imádság, elvonulás, beszélgetés. Divat lett a lassítás (slowtime), a tudatos jelenlét (mindfulness), az erdőfürdőzés, a különböző életmódprogramok, amelyek mind az egyensúly, a nyugalom, a harmónia megtalálására irányulnak. Az egyik legősibb módja önmagunk és mások megismerésének, a belső béke és harmónia megteremtésének a művészetek élvezetén és ezen belül a történetek olvasásán, hallgatásán és elmesélésén keresztül vezet.

Egy ismert zsidó közmondás szerint „Isten azért teremtette az embert, mert szereti a mesét.” A modern kognitív pszichológia kutatásai is azt támasztják alá, hogy az emberi agy működése nem a logikára, hanem a történetek értésére van programozva. Az elmúlt évtizedek agykutatási eredményei megerősítik a pszichológusok, irodalmárok, szociológusok feltételezéseit: minél több történetet olvas valaki, annál empatikusabb lesz másokkal. Ha igazán megérint, transzba ejt bennünket egy történet, ennek hatására csökken a feszültség és a szorongás, és növekszik az életerő és életkedv.

A történetek gyógyító erejét nem a modern tudományok fedezték fel. Nyugat-Afrikában például, ha a faluban valaki beteg lesz, a gyógyító elmegy hozzá és először feltesz három kérdést: „Mikor énekeltél utoljára? Mikor táncoltál utoljára? Mikor mondtál el utoljára egy történetet?

Kezdjünk bele ma a történetünkbe: olvassunk, meséljünk, beszélgessünk, és ha megtaláltuk az egyensúlyt önmagunkban valamint önmagunk és a világ között, eljön a pillanat, amikor a Föld közelebb kerül az Éghez, és képesek leszünk igazából megélni, átélni az ünnepet a maga valójában.