Csányi Márton húsz éve közlekedik közöttünk önállóan, fehér bottal. Az interjú kapcsán is házhoz jött. Pilisborosjenőn él tehát, Váchartyánban tanít, és kántorként szolgál a helyi és ürömi templomban. Támpontok mutatják számára az utat – nemcsak közlekedéskor, hanem az életben is. 

Csányi Márton 2006 júniusában költözött családjával Pilisborosjenőre, a Márton Áron utcába. „A pünkösdöt már itt töltöttük” – mondja. Édesapja, Csányi Zsolt kardiológus, nagynénje pedig a faluban sokak által ismert dr. Csányi Márta.

Márton két hónapos kora óta nem lát. Koraszülöttként inkubátorba került, és ott szenvedett olyan sérülést, amely a látását érintette. „Láttam két hónapos koromig, de látó emlékem nincs.” Úgy fogalmaz: „Nem szerzett vak vagyok, hanem született vak.”

Pilisborosjenőt másképpen érzékeli, a faluhoz gyorsan alkalmazkodott, és jól ismeri annak hangulatát. „Tudom, hogy egy falu más, mint egy város. Amikor megyek az utcán, figyelem, hogyan beszélgetnek az emberek. Ha kisgyerekes szülők elenged, azt mondja: engedjük el a bácsit. Húsz éve közlekedem egyedül, megszoktam a bácsizást.” Nem zavarja, ha valaki „vaknak” nevezi. „Nem baj, ha így mondják. A világtalan szó miatt nem szólok, viszont egyre kevesebbszer hallom. Én egyébként látom, ha világos van vagy sötét.”

Közlekedése logikusan felépített rendszerre épül. „Azt nézem, hogy itt egy sarok, ott egy beugró, itt két kereszteződés van. Így jegyzem meg az útvonalakat.” A faluban a támpontokat követve közlekedik, a városi vezetősávokat nem hiányolja. „Nem baj, hogy itt nincs vezetősáv. A családtagjaim és a közlekedéstanárom tanították meg az útvonalakat.” A buszforduló, templom, bolt, gyógytornász, posta és pékség: ezek a célpontjai helyben. „A Bodza utca meredekebb, de rövidebb és egyértelműbb, mint a játszótér felé menni.” Nem tartja különösebben veszélyesnek a falu utcáit. „Szerintem ugyanúgy figyelnek rám itt is, mint a városban.” 

Pilisborosjenőt nyugodt helynek tartja. „Olyan nincs, ami nem élvezhető belőle. Nem tapasztaltam ilyet.” A falubeliekkel jó kapcsolatot ápol. „Nem tapasztalom, hogy kevésbé mernének hozzám szólni, mint másokhoz. Inkább én szoktam előre köszönni.” A köszönés nála családi hagyomány: „A nagymamámtól tanultam, hogy ha köszönök valakinek, feldobom a napját.”

Ha valaki ismeri őt, tudja, hogy zene nélkül nem telik el napja. Már ötévesen eldöntötte, hogy zenész lesz. Első zongoratanára Németh Tamás volt, utána a Vakok Általános Iskolájában, majd az Aelia Szabina zeneiskolában folytatta tanulmányait. Aztán jött a Kórusiskola egyházzene-szakja. A Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola egyházzenei szakán és a Szent István Konzervatóriumban tanult zenét. Később a Zeneakadémián szerzett alapdiplomát, majd Debrecenben tanári végzettséget.

„Nem tanárnak készültem, hanem előadóművésznek. Aztán rájöttem, hogy a tanítás is ajándék. Sokáig húztam a számat, hogy én csak tanár leszek, de amikor megérkezett az első tanítványom, akkor tudtam, hogy ez az én utam.” 2017-ben szerzett diplomát, és azóta a Váci Zeneiskola váchartyáni telephelyén tanít. „A gyerekek elfogadnak, érdeklődnek. Volt, aki megkérdezte, hogyan olvasok. Megmutattam nekik a Braille-írást.”

Naponta ingázik Váchartyánba, ami több átszállással jár. „A 218-as busszal Aranyvölgyig megyek, ott vonatra ülök – itt a legkönnyebb az átszállás -, majd Újpesten átszállok egy buszra. Tíz órakor indulok otthonról, és dél előtt megérkezem.”

A tanári pályára való átállást nem érezte könnyűnek. „Az utolsó félévben még húztam a számat, hogy én ‘csak’ tanár leszek. Aztán, amikor jött az első tanítványom, akkor már nem éreztem így.” Visszatekintve az eddigi útjára, nem tartja kudarcnak, hogy nem lett előadóművész. „A Jóistennek ezzel terve volt. Tudtam, hogy nem a kántorságból fogok megélni, de az is fontos része az életemnek.” 

Marci a tanítás mellett ugyanis kántorként is dolgozik. 2021 mindenszentek óta ő látja el a kántori szolgálatot Pilisborosjenőn és Ürömön. „Azelőtt is helyettesítettem, de akkor lettem hivatalosan kántor. Már 2008-ban helyettesítettem tanáromat egy kápolnában, ahol harmónium volt. Akkor még mélyvíznek éreztem, de meg tudtam oldani.” A kántori munka számára természetes része az életnek. „Nem fásultam bele. Néha fáradtan állok hozzá, de végül mindig megcsinálom. Egy-egy mise után előfordul, hogy valaki megköszöni a szolgálatomat. Szerintem ápolni lehet az emberek Isten-kapcsolatát azzal, hogy orgonaszó és ének is szól a szentmisén” – vallja.

Hitéről magától értetődő természetességgel beszél, pedig manapság szinte tabu: „Katolikus családban nőttem fel, a Szentendrei Ferences Gimnáziumba jártam. Néha zsolozsmázom, néha rózsafűzért mondok. Van egy online imacsoport, ahová néha bekapcsolódom.” Nem kér számon semmit Istentől, nem pöröl, nem elégedetlen. „Volt, hogy imádkoztam, hogy lássak, de nagyon kevésszer. Ha valami másképp történik, elgondolom, hogy talán így volt jó.”

Szabadidejében gyakorlással és sporttal foglalkozik, bár mint sokunknak, neki is gond tud lenni időnként a motiváció. „Ha erőt veszek magamon, zongorázom. Néha járok gyógytornára. A Suhanj Alapítvány edzőtermébe is szoktam menni, az az egyetlen akadálymentes edzőterem az országban.” Korábban hét évig focizott, annak speciális változatát űzte.

A falu kulturális életében is részt vett előadóként is. „A Nappaliban adtam két adventi koncertet, egyet 2022-ben és egyet 2023-ban. Korábban is volt, hogy közreműködtem a zeneiskola évzáró koncertjén. Selmeczi György két hangversenyén is közreműködtem, ha jól emlékszem 2014-ben és ‘15-ben. Én benne vagyok, ha újra hívnak bárhová” – mondja mosolyogva.

Elmeséli, hogy baráti köre szűk, de stabil. „Örülök, ha valaki meghív valahová, de ritkán szervezek én programot. A volt zongoratanárommal szoktam néha találkozni, és néha elmegyek vak egyesületek programjaira. Én nem vagyok egy kezdeményező típus, de ha valaki megszólít, szívesen beszélgetek.”

Magánéletére rákérdezve szintén készségesen és őszintén válaszolt: „Most van barátnőm. Ő azt mondja, hogy a tetteim azt mutatják, hogy szeretem. Örülök, ha lesz gyerekem, de nem hő vágyam, hogy legyen.” A papi hivatás gondolata korábban foglalkoztatta, de már nem érzi aktuálisnak. „Letettem róla. Most már tudom, hogy a helyem itt van.”

E sorok írója többször rákérdezett nála, hogy önkormányzatként, lakosként hogyan tudnánk segíteni az életét, mire figyeljünk. Konkrétan hallani ugyanis olyan esetről, amikor egy közműcég aknája miatt súlyos baleset érte. De erről ő semmit nem mesélt, és semmilyen problémát nem lehetett belőle kihúzni. Mások szerint sem lehet soha panaszkodni hallani. „Ha megtalálom a támpontot, még hóban is, akkor ez nem gond. Ha meg tudom oldani, akkor nincs problémám. Amely útvonalakat tudom, azokon akadály nélkül szoktam menni. Volt, hogy hajnalban kellett mennem, és nagyon csúszott a Bodza utca. Le kellett guggolnom, de meg tudtam oldani.” Márton életszemlélete különösen tanulságos egy olyan korban, amikor sokan panaszkoduni apróságok miatt is. Ő, akinek minden napja több szervezést, odafigyelést és erőfeszítést kíván, békés derűvel éli az életét. „A nővérem szokta rólam mondani, hogy nálam a pohár mindig félig tele van.”

 

Frivaldszky Bernadett