Falunkban élőket kérdezünk meg arról, hogy miképpen élnek meg jeles napokat, ünnepeket, vagy mit ad nekik az adott hónap, évszak. Most Varsányi Zsuzsát kértük meg, hogy ossza meg velünk gondolatait.

Örülni a fénynek, a friss zöld leveleknek, a kertemben integető barkának, a nárciszoknak, a dicsőséges márciusi ifjak máig fénylő emlékének, a jácintoknak, a bimbózó tulipánnak, az új tornateremnek, a könyvtárnak, a zsibongó Faluháznak, az új focipályának, de

2022 márciusán
csúnya böjti szelek fújnak.

Halált lehelő, szomorúságot és könnyeket hozó, szegénységet, éhínséget, szomjúságot ígérő, puskaropogástól, ágyúdörgéstől hangosan rommá lőtt városokat láttató, örökre az emlékezetembe égő képeket hurcolnak ezek a nagyböjti szelek. Ünnepelni nincs kedvünk még akkor sem, ha itt a tavasz, a kikelet, és a húsvét is közeleg. Háború van. Még leírni is nehéz. Összetört a béke.

A patikába sietek, és a Búza meg a Mester utca sarkán összefutok egyik kis barátommal, aki édesanyja kezét fogva rögtön rázendít, Anyaaa. Elkísérhetem Zsuzsát? …de aztán sürgősen hazajönni!… Kis lovagommal beállunk a patika előtti maszkos sorba, amikor feltűnik a hídon egy vékonyka idős hölgy, két hatalmas szatyorral. Alig bírja. Nem gyógyszerért jött, baktat tovább. Felmérve a helyzetet, intek a tízévesnek, hogy vegye el a nénitől a hozzá közelebbi csomagot, de erre nem mozdul, csak sürgősen zsebre dugja a kezeit, és fel nem nézne a siltes sapka alól. Elveszem a néni kezéből a másik szatyrot is, és kérdem, merre tetszik lakni?… Ide megyek az Erdő utcához. Jócskán emelkedik a Mester út odáig, tényleg nehéz a két jól megpakolt csomag, a néni meg ezek nélkül is nehezen jön. Az én okos, kedves, szép kis barátocskám szinte duzzogva ballag mögöttünk. …Megjöttünk, ez az Erdő és Budai sarok. És most melyik ház?… Jaj, az még fent van az erdő alatt, a Pacsirta utca…. Hűha. Addigra bezár a patika, ezért leintettem az első arra jövő autót. Jó nagy BMW. Készségesen megengedte, hogy bepakoljam hozzá a nénit, és már indult is. Addigra három autó ácsorgott már mögötte, türelmesen, nem dudálva, és még azt is megvárták, hogy mi gyorsan visszaszaladjunk a Mesterbe. Őduzzogsága megelőzött a megszólalással: Miért segítettél neki?… Te jó ég! Jól hallottam? …és kicsit mérgesen, szinte felelősségre vonva megismétli – Miért segítettél neki?…

Azóta is megdermedve csak arra tudok gondolni, hogy aki ezt a szörnyű háborút ránk eresztette, valamikor tízéves volt, szép, okos és kedves. Mi történt vele? Hová fajul a világ?

De nem. Most inkább arra gondolok, milyen lélekemelő az az igyekezet, ahogy ez a tulajdonképp kis falu segíteni próbál azzal a rengeteg adománnyal, amivel talán enyhíteni tudja a menekülni kénytelen, házat, hazát otthagyni kényszerülő emberek baját. És arra is gondolok, hogy nagyon sok saját bajunk, sérelmeink, küszködésünk közben jut erő, akarat másokra, idegenekre és egymásra figyelni, segíteni ha kell, örülni, ha lehet, és – tegyétek kezeteket a szívetekre – ebben a faluban lehet. Persze nem várni, sőt elvárni kell, hanem részt venni benne, azzal, amivel tudsz.

Olyan falu nincs, ahol nem füstöl a kémény télvíz idején, ahol nem szökik meg néha, vagy nem ugat a kutya – érdemes ilyenekért leharapni egymás orrát? Egy olyan faluban, ahol ha nagy a szükség, azonnal jön az önzetlen segítség? Ahol komoly, igazán nagy problémákat sikerült nagyon hamar megoldani? Reménykedjünk, hogy hamar véget ér a nem várt vendég, a háború látogatása, talán a Covid sem tér vissza.

Virágfotó: Mihályi Ferenc – Pirosló hunyor