Tisztelettel köszöntöm a jelenlévő megemlékezőket!
Az 1848. március 15-i forradalomról és az azt követő szabadságharcról már mindenki nagyon sokat tud, de hogy milyen volt akkor és az azt megelőző reformkorban a hétköznapi élet Pesten és Budán, azt talán nem mindenki.
Ha létezne időutazás és képesek lennénk visszamenni a múltba, egészen pontosan 1848. március 14-re, a forradalom előtti napra, akkor mindenen elképednénk. A géperejű közlekedési eszközök kora előtt vagyunk, így az állatok nélkülözhetetlen, fontos velejárói a hétköznapi életnek, és nemcsak vidéken, hanem a városokban is. A Szervita téren álló szobrot például vaskerítéssel kellett körbekeríteni, hogy a városon áthajtott és megpihenő marhacsordák nehogy kárt tegyenek benne, nehogy összepiszkítsák. A mai viszonyokhoz képest tehát egy nagyon kevéssé városias környezetbe csöppennénk bele úgy is, hogy az 1838-as árvíz miatt 1848-ra Pest nagy részét már átépítették. Egy olyan világba csöppennénk, amit kis túlzással a mai Magyarországon a falvakban sem találunk már meg. A legfontosabb pesti események egy 500 méteres sugarú körben történtek. A forradalom fontos helyszínén, a Nemzeti Múzeum mellett például, a mai Kálvin tér helyén egy hatalmas mezőgazdasági piac működött akkoriban. Zajos piac volt ez sok-sok állattal meg ökrös szekérrel. Pestnek akkoriban négy nagy jelentős és országos vására volt tavasz és késő ősz között, melyek 7-10 napig tartottak. A legnagyobb és legforgalmasabb a József-napi vásár volt, ami pont erre az időszakra esett, március 13-a körül kezdődött. A város ilyenkor szinte egyetlen nagy piactérré változott, rengeteg ember nyüzsgött az utcákon: vidékről jöttek a gazdák, külföldről pedig a kereskedők. Nem véletlen, hogy Petőfiék is pont a vásár idejére időzítették az akciójukat – első körben még március 19-e volt kitűzve rá –, melynek eredeti célja az volt, hogy a pozsonyi reformellenzék melletti petíciójukat minél több emberrel aláírassák. Csak aztán sorra kitörtek a forradalmak, a hullám Pestet is elérte, és a radikális fiatalok úgy érezték, azonnal és önállóan cselekedniük kell. A forradalom időzítése tökéletes volt. Ebben a korban, amikor a mobilitás még alacsony fokon állt, idehaza kivételes alkalom volt, hogy 10-20 ezer idegen lepjen el egy várost, mint ahogy Pesten történt a vásárok idején. A forradalom és a vásár pedig lényegében azonos helyszínen zajlott, így a pesti események hírét azok a kereskedők és parasztok is szétvitték az országban, akik adni-venni érkeztek. De nem csak a hírét vitték, hanem a kokárdát is.
Ha valami nem változott az eltelt 170-180 év során, akkor például az, hogy a városlakóknak már akkor is megvoltak a törzshelyeik. Vörösmarty és a barátai például a 30-as évek végétől rendszeresen a Csiga vendéglőben találkoztak, ahova az írók és a Nemzeti Színház színészei jártak. A Pilvax hasonló volt a Csigához, csak ide a fiatal irodalmárok jártak, akiknek Petőfi volt a sztárja. Vagyis egészen prózai okból találkoztak pont itt: mert ez volt a törzshelyük. Nem is az éjszakai élet, hanem a közösségi élet volt nagy. A város méretéhez képest egész sok hely – kávéház, kocsma, vendéglő, fogadó – működött Pesten, és kifejezetten sok időt is töltöttek ott az emberek. Ez szorosan összefügg azzal, ahogy akkoriban éltek: még a középosztály tagjainak lakásviszonyai is meglehetősen szűkösek voltak. Hiányoztak a mai komfortnak azok az alapkellékei is, mint például az, hogy amikor besötétedik, egyszerűen csak felkapcsoljuk a villanyt. És nagyjából egyetlen olyan otthoni „ingerforrás” sem létezett még, ami manapság szórakozást nyújt az embereknek. Ha valaki nem akart mindennap a tyúkokkal feküdni korán vagy a szűkös lakása félhomályában gyertyafénynél vakoskodni, akkor kimozdult. Az akkoriak sokkal több időt töltöttek társaságban, nyilvános helyeken, mint a maiak, az embernek ugyanis a másik ember volt a fő ingerforrása, a társas együttlét volt a legkellemesebb időtöltés. A korabeli naplók hűen tanúskodnak erről: minden este mentek valahova az emberek, gyakran több helyre is. Haza szinte csak aludni jártak.
Már akinek volt hová. Mivel éhinséges évek voltak és sokan jöttek szerencsét próbálni, ezért sok hajléktalan volt az egyedüli hídnál, ami kb. 43 uszályból álló híd volt és azokon aludtak. Voltak nagyon rossz hírű kocsmák, egy például a Nemzeti Színház mellett a piacnál. Nagyon nagy volt a nyomor és a népsűrűség a Vár alatti Tabánban is, ahol napszámosok éltek. És akkoriban még sokkal erőszakosabbak voltak az emberek, még nem voltak annyira civilizáltak, nem volt elvárás a visszafogott viselkedés, gyakori volt a verekedés, lopás. Egyébként nincsenek pontos adataink az 1848 körüli arányokról, de biztos, hogy csak a társadalom kisebb fele tudott olvasni. Azonban mindig akadt a falragaszok köré gyűlt emberek között legalább egy, aki tudott olvasni, ő pedig hangosan és érthetően fel is olvasta, mit írtak a papírra. Ez a módszer pedig elég jó hatásfokkal működött. Kezdjük talán azzal, hogy a forradalom elsősorban a vidéken élők életébe hozott tartós és gyökeres változást. A lakosság 70%-a jobbágysorban élt sok-sok nemzedék óta. Március második felében az új kormány az ország minden pontjába eljuttatta a hírt, hogy az országgyűlés határozata alapján többé nincs Magyarországon jobbágyság. Vagyis az egyik pillanatról a másikra nincs többé robot (ingyenmunka a földesúr számára), és megszűnt minden földesúri és egyházi fizetési kötelezettség. Ez olyan pozitív „sokk” volt az egyszerű emberek tömegei számára, mintha ma valamelyik párt beváltaná az „örök élet meg ingyensör” választási ígéretét. Alapjaiban változott meg az életük. Az elkövetkező napokban, sőt hetekben Pesten is pezsgett az élet, felbolydult a város. Kitört a bázisdemokrácia! Hetente többször tartottak népgyűléseket a legkülönbözőbb témákban: például az épp esedékes negyedévi lakbér elengedéséről vagy az iparoslegények mestereikkel szembeni követeléseiről. Teleplakátolták falragaszokkal a várost, és az újságban is megjelentek a felhívások a népgyűlésekre.
|
Ebben az aktív közegben, ahol sok volt a karizmatikus ember, de a rászoruló személy is – biztosan méltón helyt állt volna falunk új díszpolgára, akit a mai estén hadd jelentsek be itt és most Önöknek és gratuláljak dr. Csányi Mártának!
A képviselő-testület január 31-i ülésén döntött az új díszpolgár személyéről ajánlások alapján, és érdemesnek találták őt a címre. Márta falunkban élő orvos, aki rengeteg szervező munkával odafigyeléssel, támogatással segítette az utóbbi évtizedekben a helyi embereket. Szakmai tudására, segítségére folyamatosan számíthattunk. Készséggel állt mindig is a lakosság és az önkormányzat rendelkezésére. Példaértékű, ahogyan orvosként segíti a nehézsorsúakat és az időseket sokszor ingyenes vizsgálatokkal, az önkormányzat tevékenységét pedig szakmai tanácsadással, szervezéssel. Kiemelkedő szakmai munkássága mellett a civil életben is aktív szervező. Neki köszönhetjük többek között a komatál meghonosítását, a szombati Vedd együtt piacot, az erdei Mikulást, a karácsonyi cipősdoboz akciót és egyéb adománygyűjtéseket, a Jenői advent elődjét a Luca napi vásárt, Kerekes Majálisokat, sok bolhapiacot. A Jövő Jenő alapítvány kuratóriumi tagjaként hátrányos helyzetű gyermekek napi klubtevékenységét és egyéb programjait szervezte, évekig vezette a Nagycsaládosok Országos Egyesületének helyi csoportját. Aktívan részt vesz a falu programjainak terjesztésében, mindezt népes nagycsaládja mellett. Dr. Csányi Márta sajnos nem tud részt venni a mai ünnepségen, így a díjat később, kérésére szűk körben adjuk át neki. A faluközösség nevében szeretettel gratulálunk a kitüntetéshez! |
Térjünk vissza a lelkes forradalmárokhoz, akik előtt tehát világos volt: ezt a napot meg kell ünnepelni. A kor szokásaihoz és lehetőségeihez hűen ez egy színielőadás meglátogatását jelentette. A Nemzeti Színház aznap esti programjában szereplő Anton Hocebo: Benyovszky, avagy a kamcsatkai száműzöttek című előadás nem lett volna méltó a forradalmi napra, így az ifjak rávették Bajza József főrendezőt, hogy inkább nemzeti drámánkat, a Bánk Bánt játsszák aznap.
Mint ahogy mi most átadjuk a szót a 4. osztályosoknak, hogy vigyenek el minket magukkal 1848-ba!
Köszönöm, hogy meghallgattak és együtt ünnepelhetünk!
———
Fotók: Kádár Viktor / Zsákfalvi Riporter
Felhasznált szakirodalom: We love Budapest interjúja Fónagy Zoltán történésszel
