Szimeth Géza bácsi, falunk díszpolgára február 12-én hétfőn lesz 90 éves, ezért pénteken Tömöri Balázs polgármester és Komlós Tibor alpolgármester köszöntötte őt és kívántak neki az egész falu nevében boldog születésnapot. A nappali falán, kiemelt helyen csodálhatták meg Bartha Ágnes zománc képét, melyet még 50. születésnapjára kapott a falutól. Géza bácsi szellemileg fantasztikus állapotban van, sokat mesélt a régi időkről.

Arról, hogy miért is fontos ő a falu számára, megtudhatjuk a Zsákfalvi Riporter 2019. novemberi számából, ahol Máté Krisztina beszélgetett vele:

“Megingathatatlan hittel és erővel a közösségért

Beszélgetés Szimeth Géza kántorral

Milyen szép is az élet, amelyben a zene szerves része a mindennapoknak. Szimeth Géza ötven éven keresztül énekelt kántorként a híveknek Pilisborosjenő katolikus templomában, magyarul és németül. Ez idő alatt nyolc papot szolgált, de nem csak őket, hanem a teljes faluközösséget. Gazdag, kemény munkával teli életútjáról, a kántor mesterségről, a falu múltjáról és jelenéről beszélgettünk.

Beszélgetésünk minden szegletében megbújik a 20. századi történelem és még sok százszor annyi információt képzelhetünk a sorok közé, mint amennyi itt elfér. Géza bácsi anyai és apai ágon is sváb családból származik, valószínűleg Baden-Württembergből, erre egy, a családban gyakran felcsendülő dalból lehet következtetni („In Baden steht ein stilles Haus, der Vater zieht in Krieg hinaus”) Családtörténetét folytathatjuk azzal, hogy az anyai ági nagypapa az I. világháború után vitézi címet kapott, ezért a nevét Walperről Vígre magyarosította. Ember legyen a talpán, aki a nevek alapján meg tudja állapítani, ki honnan származik. Vitéz Víg József néven aztán rajta volt az 1947-es kitelepítései listán, ezt látva fogta a kalapját és kezdte volna ládába pakolni élete 40 kg-nyi részét, egy régi adósa segítségével, akit a kommün alatt megmentett, végül itthon maradhatott. „A villanyszámláját élete végéig Vitéz Víg József néven kapta”, meséli Géza bácsi. Az apai nagyszülőket azonban 71 évesen kitelepítették, két év múlva tértek vissza a faluba „feketén”, ahogy Géza bácsi fogalmaz „Édesapámnak kellett kezességet vállalnia, hogy eltartja őket, amíg élnek, nekik pedig le kellett mondaniuk mindenükről.”

Reverendáról orgonára

Szüleivel a Steinheim utcában laktak, a házat 1936-ban építették. Négyen voltak testvérek, Géza bácsi 1934-ben született, ő volt a legidősebb. Édesapja kőműves vállalkozóként dolgozott, három gyermek még a háború előtt született, öccse 1939-ben, nagyobbik húga 1944 novemberében, a kisebbik 1951-ben. Az iskolába együtt járt a belső falu szinte száz százalékban német katolikus lakossága a külterületről érkező magyar gyerekekkel. „A katolikus fiúiskola az Iskola utcában volt, 1907-ben épült a Fő utcai épület állami iskolaként, ide jártak a lányok. Mindkettőbe járt a pap hitoktatást tartani, a reggeli szentmise úgy kezdődött, hogy a ministráló gyerekek beérjenek az iskolába. Én már az államosítás előtt elkerültem a faluból. Papnak készültem, de Nyergesújfalun éppen 1947-ben nem volt hely, ezért először Esztergomba, a szaléziakhoz vettek fel, ott külön foglalkoztak velem. A következő évben automatikusan mentem volna Nyergesújfalura, de addigra államosították az iskolát. Így kerültem Fehérvárra.” Ismét beleszőtte fonalát a történelem Géza bácsi életébe. Miközben ő papnak készült, reverendát hordott, elkezdődtek a kitelepítések, és az államosítások, a reverendát így orgonára cserélte.

A szűk családot azért nem telepítették ki, mert édesanyjáék magyarnak vallották magukat. „Ugyan rá akarták őket beszélni, hogy németet írjanak, de édesanyám mondta, hogy mi magyarul beszélünk, a magyar az anyanyelvünk, a svábot írhatná, de azt meg nem lehetett. Így itthon maradhattunk, én 12 éves voltam. Emlékszem arra, hogy nagyon rossz volt a hangulat a kitelepítés utáni első években. Nagymamáék házába például olyanok jöttek, akik aztán visszamentek Mezőkövesdre, de mindent magukkal vittek, ami mozdítható volt. A gyógyszertárral szembeni háza is Szimeth ház volt, az ablaka az utcára nyílt, ott adta ki nagybátyám az édesapámnak a varrógépet és még néhány személyes dolgot.”

A papi hivatás meghiúsult, az államosítások időszakában Géza bácsi magánúton zenét, zongorát és összhangzattant kezdett tanulni, közben katonának is behívták (1954) Kecskemétre. Beszédes a leszerelésének időpontja: 1956. október 20-a. Ezúttal szerencsés fordulat a történelem hálójában. A kántorképzőt a szemináriumban Fehérváron és Budapesten végezte el. Az 1948 óta ezt a tisztséget ellátó idős Kolvencz Rudi bácsi (aki Burgendlandból származott és a Szegedi Dóm énekkarát is vezette, édesapja pedig az ürömi plébános volt) helyét éppen át tudta venni a pilisborosjenői templomban, 1958 augusztusában. Kérdésemre, hány papot szolgált, gondolkodás nélkül sorolja a neveket, majd egy kézzel írott kockás papírt csodálunk, amelyen 1698 óta gyöngybetűkkel szerepelnek a pilisborosjenői plébánosok nevei. Az 1958-as év más miatt is fontos Géza bácsi életében, hiszen ebben az évben volt az esküvője Szegedi Erzsébettel, aki maga is sváb családból származott, fiú testvéreivel együtt töltötte Géza bácsi a gyerekkorukat. 1963-ban építették Rózsa utcai házukat, egész közel a templomhoz. Erzsi néni idén tavasszal hunyt el, több mint hatvan együtt töltött év után.

Kántorkodás és kötés

Szolgálata ötven éve alatt számára az egyik legmeghatározóbb időszak a Lauber Benedekkel, egykori szemináriumi osztálytársával töltött évek. „Bence 1967-ben jött, 10 évig volt itt plébános. Akkoriban hívtak engem Vörösvárra kántornak, de egyrészt akkor már itt laktunk, feleségem Ürömben dolgozott, másrészt meg most, mikor idejön az iskolatársam, nem mehetek el máshová. Bencével nagyon sok mindent megvalósítottunk. Felújítottuk a sekrestyét, leköveztük a szentélyt, megújult az oltár, a Krisztus lábazat, a 1970-es évek elején villamosítottuk a harangokat, a toronyfeljáró lépcsője is ekkortájt készült. Sajnos 1977-ben Bencének Csepelre kellett mennie, hiába kértük a püspököt, hogy maradhasson. Utána még négy papot szolgáltam, nyugdíjba vonulásom után még 13 évig, 2007-ig.” A laikusok szemszögéből kérdezem, hogy pontosan hogyan telik egy pilisborosjenői kántor egy napja. „Korán reggel átmentem a templomba, mise előtt gyakoroltam, megnéztem, miről szól az aznapi mise, megkerestem az ehhez kapcsolódó énekeket, ezért mindig meg is dicsért a mindenkori pap. Átnéztem a hétvégi, ünnepnapi misét, előre készültem a következő hétre, időszakra. Minden egyházi teendőt én láttam el, a sekrestyeséget, pénztárosságot, gondnokságot, adminisztrációt, ebben a feleségem is segített. Sikos Antal atya idejében még tizennégy adószedő asszony is a segítségünkre volt. Mivel a kántorkodás nagyon kevés bevétellel járt, a mise után hazajöttem és a kézműipari vállalat keretein belül kesztyűt, később pulóvert kötöttünk. Meggyesi Jani bácsival egy kötőgépet használtunk, én délelőtt, ő pedig a tanítás után, délután kötött.”

Kápolna, Kálvária, Keresztes nővérek

A rendszerváltozás utáni időszakban is nagy kihívások vártak a fáradhatatlan kántorra. A keresztes nővérek megjelenésével új élet kezdődött a plébánia körül. Miután zsámbéki rendházukat nem kapták vissza, telket kerestek a svájci tartományfőnöknő támogatásával, Géza bácsi javaslatára a plébánia kertjében épülhetett meg a rendház, amelyben volt idő, hogy tizenhat nővér is tevékenykedett. Fontos név a történetben Madeleine Allenspach, akinek Svájcban 17 testvére volt, négyen keresztes nővérek. Két évtizeden keresztül viselte szívén Pilisborosjenő sorsát, pénzt küldött az egykori iskola épületének felújítására, sokszor személyesen is meggyőződött a fejlődésről, rendszeresen küldött adományokat a faluba, amelyeket szintén Géza bácsi intézett. „Nagyon szerettem a nővéreket és ők is engem, bármikor szólhattak, ha valami gond volt, igazi élet zajlott itt, aztán sajnos egyre kevesebben lettek. Befogadtak engem is tiszteletbeli keresztes nővérnek.”

A mindenkori plébános, illetve atya személye minden bizonnyal meghatározó egy közösség életében, egy Géza bácsihoz hasonló kántor, aki a hitélet és a falu életének minden mozzanatát fontosnak érzi, igazi ajándék. A falu régi vallási kincseinek, épületeinek minden egyes darabja viseli az ő vagy családja keze nyomát. A kis kápolnát a háború után kőműves édesapja építette újra, hálából, hogy hazatért a fogságból. Az oltár a kútkávájukból készült, az anyagot az akkor már romos, plébánia udvarából származó pajta elbontása biztosította. A háború után a kápolnát számtalanszor megrongálták, 1987-ben kezdték a felújítását önerőből, a Németországban élő kitelepítettek az oltárhoz egy gyönyörű márvány mozaikot ajándékoztak a kápolnának, amely Szent Rozáliát ábrázolja, és amelyet egy budakeszi kitelepített képzőművész, Josef de Ponte készített. (októberi lapszámunkban Nevelős-Forgács Ildima tollából olvashatnak részletesebben a Kápolnáról). De a Kálvária felújítása is többek között Géza bácsi kitartásán múlt, a corpust ő mentette meg, amikor munkásőrök lövöldöztek rá a dombocska aljából. Csakúgy, mint a nagypapája, aki az 1927-ben alapított Credo társaság emlékművének tábláját mentette meg a háború után a rombolástól. Ez az eredeti tábla most ott látható a Kálvária elején. Hosszú évtizedek alatt sokszor döntötték romba a stációkat, dobálták kövekkel a kápolna tetejét, még 1989 után is voltak betörések, lopások, amikor a Svájcból érkezett kis szobrokat ellopták. A templom, a Kálvária, a kis kápolna többé-kevésbé régi pompájában tündököl, szomorúan állapítjuk meg, hogy néha jó lenne bemenni, megpihenni, elmondani egy imát a faluban sétálva, vagy a Budai úton hazafelé tartva. A táblának köszönhetően a belseje a képeken látható, de élőben még szebb lenne. „Régen kinyitottuk reggel a templomajtót, este pedig becsuktuk, hiszen a rács kellő védelmet nyújtott.” Vajon mikor jön el az idő, amikor nyugodtan nyitva lehet hagyni a templomokat? Remélem, megérjük és Géza bácsi is dalra fakad.”