Elűzött németek Magyarországból és Csehszlovákiából egy kis faluban, Odenwaldban találnak átmeneti letelepedési helyet –
Az alábbi anyag eddig csak kéziratban volt elérhető, most mindenki számára hozzáférhetővé tesszük a svábok kitelepítésének 80. évfordulójára emlékezve. A fordítást még Pilisborosjenő első polgármestere – Szegedi Róbert – készítette, az iránta való tiszteletből szófordulatait meghagytuk. A dolgozat németországi történései akár testvértelepülésünkön – Steinheim am Abuchban – is megtörténhettek volna, az elűzötteket számos településen helyezték el.
2000-től kezdve foglalkoztak a bucheni Bessel Reál Tagozatú Iskola 10. osztályos tanulói történelem óra keretében az akkori Einbach község levéltári anyagával, amely ma Buchen város része, Odenwaldban, a Neckar–Odenwald körzetben. A munka célja az elűzöttek 1948-as falubeli elhelyezésének kutatása volt, valamint azon személyek felderítése, akik helyben maradtak. A tanulók elűzötteket kérdeztek meg, és jegyzőkönyveket készítettek, amelyek a csoport nagyobb részét bemutatják. Egyedülálló fényképek, amelyeket egy egykori tanú készített, szemléltetik ezt az eredeti beszámolót.
|
A történeti munkában résztvettek: Az 1999/2000 tanévben: Julia Bednarik, Julia Brünner, Sebastian Hezling, Nicole Häfner, Daniela Hörner, Romina Noe, Anika Schmitt, Christian Stephan, Kathrin Stipp A 2000/2001 tanévben: Jan Egenberger, Rebecca Englert, Stefanie Flick, Jasmin Geppert, Martin Heffner, Claudia Mackert, Kathrin Münig, Andrea Reiser, Patrik Seitz A munkat irányította: Patrik Seitz A témában használható archívum Einbach község levéltára minden fejezet bevezetőjében feltüntetve és a munka végén részletesen feltüntetve
Kortárs tanúk: Kappel Ferenc, Einbach Wéber Péter, Neckarelz Schieszl Katalin, Walldürn Fotók: Kappel Ferenc, Einbach Tartalom:
|
A jogalapok
Potsdami megállapodások
1945.08.02.
XIll. Cikkely
A három kormány a kérdést minden szempontból megtárgyalta ès elismerik, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországban visszamaradt német lakosság és azok hozzátartozói kötelezően Németországba szállitassanak.
Ők egyetértettek abban, hogy az áttelepítés szabályszerűen ès humánus módon kerüljön végrehajtásra.
Aláírások: J. W. Stalin, H.S. Truman, C.R. Attlee
A győztes hatalmak felismerték, hogy a kitaszított németek nagyszámú beáramlása Németországba a terheket megnöveli, amelyek a megszálló hatóságokra hárulnak. A Csehszlovák és a Lengyel kormányt, valamint a Szövetséges Ellenőrzési Tanácsot Magyarországon ezért felszólítják, hogy ideiglenesen tartsak vissza a német lakosság elűzését, amíg a milliós hazátlanokká váltak elhelyezését a győztes hatalmak meg nem oldották. 1946 tavaszán elérkezett az ideje, hogy a szervezett elűzetés nagy hulláma meginduljon.
Elűzetés
Forrás: Beszélgetések a kortárs tanúkkal: Kappel Ferenccel, Wéber Péterrel, Hoffner Mártonnal és Fischer Bernddel. A megbeszélést a kortárs tanúkkal Jan Egerberger, Martin Hoffner és Bernd Fischer folytatta.
Már 1945 lehetett, amikor egy összeíró érkezett Pilisborosjenőre (Weindorf, Budapest mellett.) A közel 3000 fős faluban a hovatartozást (nemzetiséget és anyanyelvet) írták össze. Csak kevesen jelöltették magukat magyarnak, a többség a németet jelölte meg. 1946 április közepén hirdetményt függesztettek ki, melyben közölték, hogy mindenki jöjjön el az iskolába, mert fontos közlés hangzik majd el. Egy nagy plakáton mindazok neve szerepelt, akiket kiutasítottak. Mintegy 80 család maradhatott. 14 nap állt a kiutasítottak rendelkezésére, hogy ládákat és más csomagoló eszközöket készítsenek. Az egész faluban deszkákat fűrészeltek méretre, és össze szögelték őket. De egész komolyan senki sem hitt abban, hogy a kiutasítás valóban fenyeget. 1946 április végén azonban a magyar hatóságok utasítására az első csoport pilisborosjenői németnek el kellett hagynia az országot. A németországi Heidenheim/Brenz fogadótáborba vittek őket. 1946. május 2-án közölték a második csoporttal a kiutasítás tényét. Két órával az elszállitás előtt összejött a pap, a tanító és sok szomszéd a búcsú fénykép felvételére. Néhány arra járó is odaállt a csoporthoz. A felvételt készitő Kappel Ferenc a felvevő gépet, egy Zeis Ikon 4×6 önkioldóra beállitva, sietve baloldalt a csoport elé ült. Egy mozgalmas kép!
Búcsúkép
A harang utoljára hivta a búcsázókat szentmisère. A plébános német nyelven mondott szentbeszédet, pedig ez tilos volt. A templom hangos volt a kiutasítottak jaj panaszával és sírással. 15 óra tájban az embereket ládákkal és kosaraikkal, (amelyekbe kevés cokmókjukat becsomagolták, lovasszekerekre rakták és a faluból kiszállították.
Kappel Ferenc a Rozália kápolnától még visszatekint szeretett falujára, amely felett a Nagy kevély magasodik, és egy óvatlan pillanatban utolsó felvételt készítette szülőföldjéről.
Utolsó pillantás
Az út lefelé folytatódik a „Stadtweg” (városi út) a Bécsi úthoz, ahol Üröm település található.
A solymári vasúti pályaudvaron tehervagonokból álló vonat állt. Nagyságuktól függően 13-16 családot helyeztek el egy-egy vagonban. Kappelék körülbelül az utolsó között érkeztek a pályaudvarra.
Itt először ellenőrzésen estek át, hogy nincsenek-e náluk tiltott tárgyak (különösen nagy értékűek), amit magukkal akarnak vinni. Kappel Ferencnek sikerült pálinkával és cigarettával elérnie, hogy tangóharmonikáját nem vették el tőle. Fényképezőgépét és egy tucat Agfa DIN 21 filmet jól elrejtette.
A hosszú szerelvény elhagyta a pályaudvart.
Nagy kő esett le az emberek szívéről, amikor észrevették, hogy a vonat nem kelet felé indult, hanem a Bécs felé vivő sínekre.
Az Ausztriába vezető úton Oppenauer Erzsébet nevű fiatal lány meghalt. Ő volt az első pilisborosjenői (weindorferin), aki St. Valentinban St. Pöltennél, idegen földön találta meg végső nyugalmát.
Az utazás ezek után zavartalanul folytatódott a német határ pályaudvarig, Passauig, ahol az elüldözött magyarországi németek tetűtlenitették, és a Dunában megfürödhettek. Egy táborban este még tánc is volt.
A vagonban
A vonat tovább haladt Ulm fele.
És ekkor érkezett a hír, hogy a heidenheimi taborban tífusz járvány ütött ki, ezért karantén van érvényben.
Hova most a maradék pilisborosjenői csoporttal?
A vonat egész délnyugat – Németországban bolyongott, hogy az „emberi” rakományától megszabaduljon.
Az első szembeötlő kisegítő tábor, befogadó táborként Heidenheim /Kisslau már túltelített volt.
Neckarzimmerben állítólag további lehetőségek vannak embereket átmenetileg elhelyezni. Igy a vonat Heidelbergen át Neckarvölgybe érkezett. Heidelberg maga ismert híres város volt a távoli Magyarországon. Kappel Ferenc lefényképezte a nyitott vagonajtón át az ősi városnegyedet a Szentlélek-templommal. Mégis Neckarzimmen is elutasította a befogadást.
Ilyen módon végül Seckachban, a Birodalmi Munkatáborban, Teufelsklinge nevű telepen kaptak elhelyezést. Ezzel több, mint tiz napig voltak úton.
Teufelsklinge tábor
Három nappal később a pilisborosjenőiek egy része amerikai katonai vagonokba szállt, és igy különböző községekben helyezték el őket. Einbachban a Tanácsháza előtt fogadták őket. Tehát a kevés tulajdonukat és tárgyaikat is Tanácsháza elé vitték. Egy községigazgatási személy, a község pénzügyintézője már várta őket. Erről készült az elgondoltató fényképfelvétel a menekültek elhelyezése előtt az einbachi lakosokhoz. Legtöbbjüket csak átmenetileg helyezték el egy hosszú utazás után.
Az einbachi iskola előtt a széttelepítéskor
Az elhelyezés
Forrás: Einbach Községi Levéltár (GAE, Gemeindenarchiv Einbach). A keleti menekültek bevándorlása. Áttelepítés. GAE, Felentkezési lapok gyűjtése a rendőrségi regisztrálás és német igazolvány készítéséhez, 1946.
A Baden-Württembergi Tartományi Kormány jelentése szerint a körzetben mintegy 21.000 keleti menekültet helyeznek el. 1946. június elejéig a Bucheni körzetben kilenc szállítmánnyal közel 10.000 ember érkezett.
Hasonlóan, mint a mellékelt irás júliusi dátummal a kisérő jegyzék utal az úgynevezett keleti menekültekről, és az 1946. május 14-ről szól.
|
Felvevő tábor: Seckach Seckach 1946. július 5. Az Einbachi községi igazgatásnak. A badeni menekültügyi biztos meghivasa alapján a mellékelt jegyzék szerinti keleti menekülteket név szerint az Önök Községének megküldjük, elszállásolás céljából. Rendes és jó elhelyezésért a községükben együttesen felelnek a községi tanáccsal és a menekültügyi bizottsággal. Továbbá emlékeztetem, hogy egy menekültet sem lehet Cic nélkül községükben a rendőrségen bejelenteni. s.k. Ganz |
Jegyzék az Einbach község részére szóló menekültekről – levél fejrész keleti menekültek beosztásáról 1946. május 14-én
Már nem ismeretes, hogy az einbachi Községi Igazgatás milyen alapon osztotta el a megküldött embereket.
A magyarországi németeknek az a benyomása, hogy az elosztás a testi képességek alapján lettek elosztva az einbachi parasztok érdeke szerint. Egy nyolc éves fiút, aki ezeknek a követelményeknek megfelelt, a falu lakossága úgy válogatta ki a házi- és az udvari munka elvégzéséhez.
Végezetül egy özvegyasszony hét kisgyermekkel maradt vissza. Ki akart volna egy erős férfi kéz nélküli családot befogadni?
Végül egy ugyancsak özvegyasszony fogadta be őket. Egy érvel a háború befejezése után, 1946. május 15-én, a háborútól megkímélt kis faluban kényszerültek, élni, mert a háború következményeként hazájukat elveszítették, a távoli Magyarországot.
Az, uleyevel” beszéltek ripjau asszonyaik pedig népviseletben jártak. wewelül, de egy furcsa dialektusban, ar
Einbachban, mint ahogyan különben mindenütt, nem elüldözötteknek hanem hibás módon “menekülteknek” és ha bántani akarták őket, akkor cigányoknak nevezték.
A hagyományos odenwaldi parasztház egyemeletes volt, a lakórész konyhából, szobából és hálóból állt. A nagyszülők részére, a felnőtt testvérek részére, a cselédek részére és idősebb gyermekek részébe a tetőtérben két hálófülke volt kialakítva.
A kis hárak a kis parasztoknál és napi díjasoknál a felti elvek szerint voltak kialakítva. Az iskolán kívül 1946-ban csak három ház volt kéterneletes. A lakásviszonyok a legtöbb parasztházban már eddig is elég szűkösek voltak, kiváltképpenn az einbachi kisparasztoknál, és ebből volt a legtöbb. A gyermekek száma nagy, a lakrészek kicsik.
A háborus évek végén, a bombázástól veszélyeztetett nagyvárosokból az asszonyok a gyerekeikkel – a férfiak a fronton voltak – a rokonoknál vidéken kaptak szállást. Vidéken nem kellett minden este a pincébe vagy óvóhelyre menekülni és itt a mezőgazdaságban nem voltak az élelmiszer jegyekre szorulva, berendezkedtek gazdálkodásra közösen a háztartásban, az istállóban és a szántóföldön.
Most hirtelen 51 elűzött volt a faluban, 1946 július 5-én újabb 18 keleti menekült elűzött érkezett Csehszlovákiából Mährisch – Schönberg körzetből az Altvatergebirges hegy lábától, az egykor szudéta- vidékről elszállítva. Tehát mindösszesen 69 ember.
A lakosság létszáma a háború elején 1939-ben 188-ról hirtelen 254 főre emelkedett 1946-ban.
A lakosság Einbachban az elüldözöttek elhelyezése után, 1946-ban
A menekültek háza
Forrás: GAE IV3; Községi tulajdon, 1949-ben épült több családi ház menekültek részére.
Mint mindenütt, a menekültek és elűzöttek elhelyezése sok házba. Einbachban is elviselhetetlenek és tovább már nem tarthatók voltak. Négy-vagy öt személyes menekült családnak csak egy szoba állt rendelkezésre, ahol laknak, alusznak, és sokszor ha a régi és új lakók nem értették meg egymást még főzhettek is. Igy a község határozott: szükséglakásokat építettek. Ez figyelemre méltó teljesítmény a kis, szegény falu esetén. Az új polgárok részére jobb lakhatási feltèteleket kivántak létrehozni, és természetesen a régi lakókat a parasztházakban is tehermentesiteni akarták.
A pénzfedezetet az alábbi forrásokkal lehetett megoldani:
- a háztartás saját forrásokkal
- az építkezéshez a fa szükségletet a községi erdőből fedezték
- a megoldás rendkívüli fakivágással a községi erdőből
- saját munkával az új lakók esetében
- hitelkeret allt rendelkezésre.
1949. július 5-én jóváhagyta a Bucheni Tartományi Tanács az einbachi kérelmet egy községi tulajdonú telken, Mudibüschel Langenelz felé, 40-50 m-re a legközelebbi épülettől. A társasházban 187 m² lakófelületnek kell rendelkezésre álnia. 1950-ben elkészült a társasház: 10 szobával, 4 konyhával. 2 WC-vel ellátott lakások 9 felnőtt és 12 gyerek. részére. A házban tehát 31 személy lakott. Ez valamivel több, mint a fele az Einbachban lakó elűzötteknek. Amint az eljárási iratok a tárgyalásokról beszámolnak, az einbachi békebiráskodásokról, a sok ember szűk helyen való együttélése nem volt problémamentes. A faluban a hazat „menekült häznak”, az új lakók pedig „gondtalan villának” nevezték
A “menekült ház” belakása 1950-ben – előlnézet, tetőtér alaprajz, földszint alaprajz (Zimmer=szoba, Küche=konyha)
Az elköltözés
Forrás: GAE, Kijelentkezések a rendőrségi nyilvántartás szerint; GAE Bejelentkezések a renciörserji nyilvántartászerint 1945-1959.
Mivel Einbach falu tülnépesediett, a Bucheni Tartományi Hivatal – menekültügyi referens – 1947 júliusában lakásügyi okok miatt tizenkét személyt a körzet más településébe helyezett át. Ezzel, a hatóság által elrendelt „áthelyezéssel” megindult az elűzöttek elköltözése Einbacból.
Volt más ok is, amiért a település túltelepitett volt. Einbachban az új polgárok egyedül az erdőgazdaságban szakmunkásként, vagy mint favágók tudtak munkat találni. Ezért arra kényszerültek, hogy a településen kivül keressenek munkát. Ez ugyancsak a mi mezőgazdasághoz felkészült vidékünkön, háború utáni első években, a kevés kisvárosban csak nagyon nehezen volt található. Csak egyeseknek sikerült kőfaragóként, köbány1ában Buchenban, vagy takácsként Walldürnben munkát találni, ezért naponta kerékpárral mentek munkába. Ha az új polgárok nem akartak a segély utaltak maradni, el kellett költözniök.
Az “új polgárok” száma 1946 – 1964 között
69 elüldözött volt 1946 június-júliusban Einbachba telepitve. Három férfi hadifogságból került a családjához. Mások a családegyesítés réven kerültek Einbachba. 68 személyről találhatók adatok a rendőrségi nyilvántartásokban. 1959-ig távoztak többen a faluból. Hat elvándorlóról tudunk a kortársak elbeszéléséből 1964-ig. Úgy tűnik, néhányan ki sem jelentkeztek. Hárman haltak meg az első években, az einbachi tartózkodás alatt. Csak egymással rokonságban lévő 8 elüldözött maradt Einhacban, és itt találtak végül egy második hazát.
Az Einbachból elköltöző elüldözöttek célhelye vagy célvidéke
A grafikai ábrán egyértelműen látszik, hogy a legtöbb elvándorló a kömyékbeli községekbe és kisvárosokba költözöt, kevesebb mint 20 km-es körzetben kerestek ú hazát. Egyedül a gazdasági fellendülést nyújtó térségbe Pforzheim körül, és a Közép-Neckar vidéke vonzott egyes családokat vagy munkát kereső fiatalembereket Einbachbol. A távoli térségekbe vándorlók kivételek voltak. A bátorság az újrakezdésre és az elüldözöttek munkaereje lényeges impulzus volt a fiatal Szövetségi Köztársaság újjáépítése és az ezt követő kifejlődő gazdaság csodához.
Befejezés
Mindig újra feltámadt az a hir, (az első években) hogy közel van a visszatérés a szeretett hazába, Magyarországra. A szállító ládákat ezért nem szedtek szét, hanem gondosan örizték. A fényképész Kappel Ferenc rengeteg felvételt készített ezért, minél több emléket akart visszavinni Pilishorosjenőre, erről a rossz utazásról a Bincdalomban. A remény a hazatéréshez azonban nem teljesült. A 80-as évektől lehetőség nyilt a régi hazába látogatni. Egyesek visszaköltöztek rokonokhoz, akik annak idején, 1946-ban otthon maradhattak, mégis a többség számára a Szövetségi Köztársaság lett az új haza.
Kappel Ferenc magas kort elérve, 2000 évben halt meg, a helyi temetőben nyugszik.
Az einbachi községi levéltárból felhasznált anyagok jegyzéke
Fordította: Szegedi Róbert
A dolgozat eddig csak kéziratban volt elérhető, de most mindenki számára elérhetővé tesszük már csak azért is, mert tanulságai általánosak és vélhetően hasonló módon zajlottak le sok más térségi német településen, így testvérvárosunkban, Steinheim am Albuchban is. A Pilisborosjenői Hírmondó számára gondozta: Frivaldszky Bernadett
