Hónapról hónapra falunkban élőket kérdezünk meg arról, hogy miképpen élnek meg jeles napokat, ünnepeket, vagy mit ad nekik az adott hónap, évszak. Neves ünnepünk apropóján Légrádi Gabriella keresztes nővért kértük meg, ossza meg velünk gondolatait.

A névadás egészen különleges kapcsolatot teremt a névadó és a névvel megajándékozott viszonyában. Gondoljuk meg, mennyi mindennek adunk nevet, és ettől kezdve hozzánk tartozónak, a miénknek érezzük, akár személyről, akár tárgyról van szó. Így van ez a templomaink esetében is. Már az építés előtt megfogalmazódott az építtetőkben a kor vagy hely eseményeihez kapcsolódóan, hogy kinek, minek a tiszteletére emelik a templomot. Meghúzódhatott a név mögött kérés, hála, de mindenképpen az égiekkel való kapcsolódás fejeződött ki benne. Ennek a névnapnak az ünnepe a templombúcsú. A templommal rendelkező falvakban ez háromnapos esemény volt. Ilyenkor nem csak a közelben, hanem a messzi távolban élő rokonok is eljöttek, és a családok a faluban együtt ünnepeltek. A lényeg a találkozás, a közösség, az együtt ünneplés megélése volt. Az első nap ünnepi szentmisével kezdődött, utána ünnepi ebéd a hozzátartozókkal, délután litániát imádkoztak a templomban, majd este táncos mulatozással zárult a nap. Ilyen esemény minden faluban csak egyszer volt egy évben. A társadalmi és életmódbeli változások miatt ezt a szép hagyományt is engedtük lassan lecsupaszodni. Falubeli időseink még biztosan tudnak saját emlékeket felidézni a korábbi templombúcsúk eseményeiből.

A falu templomának névadója Szent Vid és a tizennégy Segítő Szent. Az ő tiszteletükre emelték a templomot a birtokos klariszsza nővérek 1756-ban. A Szicíliából származó Szent Vid a gyermekszentek sorába tartozik. Rövid életéről keveset tudunk. A Magyar Katolikus Lexikonban ez áll róla: „Vitus, (Vid, Vida) a fiatalkori tisztaság védőszentje. A 7. század legendája szerint gazdag, pogány családban született. Kisgyermekként keresztelkedett meg. 7 éves volt, amikor apja hittagadásra akarta kényszeríteni. Megkínozták, de egy angyal kiszabadította, s a dajkájával, Kreszcenciával és nevelőjével, Modestusszal Itáliába, Lucaniába menekült.” Sok csodás gyógyulást tulajdonítottak neki. Még Diocletianus császár (284-305) is magához kérette, hogy fiát, aki epilepsziában szenvedett, meggyógyítsa. Vid ezt meg is tette, de az isteneknek nem áldozott, ezért ismét megkínozták. Az Úr angyala újból megszabadította, és társaival visszatért Lucaniába. Itt halt vértanúhalált.

Szent Vid emléknapja és egyben a mi templomunk névnapja június 15-e. Amennyiben hétköznapra esik, akkor a hozzá közel eső vasárnapon tartjuk a templombúcsút.

Szent Vid alakja példa számomra az elköteleződésre, a gyermeki tiszta szívvel való ragaszkodásra. A kitartásra abban, amit és akinek hiszek. Számomra a templomhoz ragaszkodás különösen szép élménye, amikor a szentmiséken, kívül egy-egy ünnepi díszítés, vagy a rendszeres takarítás során közösen gondozzuk a ránk bízott istenházát. Ilyenkor másképp vagyunk együtt, kialakulnak jó beszélgetések, vagy csak egyszerűen jókedvűen alkotunk valami szépet, aminek azután mások is örülnek. Egy-egy ilyen alkalom után az együtt ünneplés is bensőségesebb. Nem csak arcról ismerjük egymást, hanem már névről is, és van közös élmény, ami térben és időben összeköt bennünket. Ahogyan a faluközösség gondozza, szépíti a falut, ugyanúgy az egyházközség tagjai a templomot. Ha én is beleteszem a közösbe, amit tudok, akkor én is részese vagyok a közös örömnek, ünneplésnek, vagyis aktív tagja a közösségnek. Lehet, hogy ez néha csak egy pozitív odagondolás, de én ezt vallom. Mindannyian megtesszük, ami módunkban áll azért a jóért, amiben hiszünk, így építjük együtt a számunkra életet adó közösséget.