Az alábbi cikkeket a Digitális Család oldaláról vettük át, melyben szempontokat adnak erre a sokunkat fopglalkoztató kérdésre.

ivel telik el egy napunk és ebből mit tekintünk hasznosnak? Sokan ismerik azt a mondást, hogy „csak megnyitom a Facebookot, megnézek pár posztot és hopp, elszaladt egy fél nap”. Napi 2 óra netezésre valószínűleg egy tini azt mondaná, hogy az semmire sem elég, ám ha napi 2 órát töltünk online, az egy év alatt egy hónapnyi időt jelent. Megér nekünk ennyit, hogy „csak” végiggörgetjük a közösségi oldalakat?

A Vodafone reprezentatív kutatásban 500 szülő véleményét kérdezték meg a 6-14 éves és a 15-18 éves korosztály digitális eszközhasználatával kapcsolatban. A magyar szülők többsége felismerte, hogy felelős azért, mennyi időt töltenek gyermekeik a képernyők előtt, és 76%-uk szabályozza a képernyők előtt tölthető időt. A kisebb gyereket nevelő szülők ötöde érzi úgy, hogy nem mutat jó példát, mert sokat kütyüzik, sokat Facebookozik ő maga is, sőt, a szülők negyede elismeri, hogy esetenként ők maguk adják a kütyüt a gyerekek kezébe azért, hogy lefoglalják őket. A gyerekek minőségi időtöltésével kapcsolatban a kutatás igazolta, hogy akiknek különóráik vannak, azok kevesebb időt töltenek telefonozással.

Egy pár hónapos másik magyar felmérés szerint a fiatalok 78%-a napi 3 óránál is többet internetezik, tölt a képernyő előtt. Persze, nem önmagával a képernyő előtt töltött időre érdemes figyelni, hanem arra is, hogy mivel megy el az idő. A miénk és a gyerekeinké.

A szociális életnek, a tanulásnak a hobbinak és a szórakozásnak is vannak online komponensei, az arányok és az, hogy mindez egyensúlyban legyen az offline élettel és programokkal azonban hatványozottan fontos. És azt sem felejthetjük el, hogy az elfoglaltságok (pl. edzés, különórák) nem csak tudást, egészséget vagy társaságot, kapcsolódást adnak, hanem a valósághoz kötnek és kisebb lesz az igény arra, hogy mindezt online pótoljuk vagy műveljük.

Csak úgy eltűnik az idő?

Azonban a felnőttek és a szülők tudatossága is legalább olyan fontos, mint a fiataloké. Ha fontosabb, hogy épp ki mit rakott fel Instagramra, minthogy beszélgessünk egymással, vagy a figyelmet gyakrabban kapja a kis képernyő, akkor az rossz példa. Ahogy azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy vajon a munkaidő mikor is ér véget? A „csak még ezt az e-mailt, grafikont, körlevelet megnézem”, ugyanúgy elhúzódhat, mint egy videojáték, a kedvenc sorozatunk, egy YouTube videó vagy a közösség oldalak látszólag végtelen böngészése.

Hasznos átgondolni, hogy a „láthatatlanul elfolyó idő” vajon hol és mennyire része a napjainknak. Legtöbbször halogatásról van szó, persze nem a kellemes vagy jónak tűnő dolgok részéről. Ha a gyerek nem szeretne házi feladatot írni, nem érdekli a töri lecke, vagy minket a legutóbbi meeting összefoglalója, akkor szinte bármi érdekesebbnek tűnik. Az agyunk izgalmas, ingerekkel teli környezetet szeretne, ezért bármi megfelel neki, ami örömet, kikapcsolódást (vagy ha úgy vesszük menekülési útvonalat) ad nekünk. Gondoljunk bele,

régebben is vonzó volt egy képernyő előtt órákat eltölteni, csak azt TV-nek hívták, most pedig okostelefonnak.

Az aktuális mumus a technológiai fejlődés egyik kiemelkedő eszköze általában, pedig ahogy a halogatás és a „függés” szimbólumának, úgy a tanulás a szórakozás és a tájékozódás segítőjének is mondhatjuk.

Jól meghúzott határokkal minden belefér

Az időbeosztás fontos része az életünknek és meg kell tanulnunk bánni vele, hiszen feladataink, kötelességeink ugyanúgy lesznek, mint programok, amiken szeretnénk részt venni vagy élmények, amikre időt szánnánk. Nagyon sokat segít ebben egy napirend vagy digitális szerződés ami mindkét fél érdekeit és igényeit tudomásul veszi. Ha a vágyainkra hallgatnánk, akkor ugyanolyan bajba kerülnénk, mintha csak kötelességek léteznének a világon. Az egyensúly abból ered, hogy meghallgatjuk egymást, tanulunk a különböző nézőpontokból és olyan megoldást keresünk, ami nem dől egyik véglet felé sem.

Reggelinél ne a telefonodra, hanem a gyerekedre figyelj!

A családdal együtt töltött idő nagy kincs és időnként úgy érezzük, hogy nagyon kevés áll csak a rendelkezésünkre. Azonban nem szabad lebecsülnünk azokat a napi rutinokat és pár perces együttléteket sem, ahol kapcsolatba léphetünk egymással. Ne a telefonunkat és a hírfolyamunkat válasszuk ilyenkor, mert ha rögzülnek ezek a viselkedési formák, hosszú távon megváltoztathatják a szokásainkat és a családi kötelék erejét is. Arról nem is beszélve, hogy ez a példa és minta ragad rá a gyerekekre is és később nem értjük, miért a telefonjába bújik el a kamasz már a reggelinél is.

Képernyőre vagy egymás szemébe nézünk?

Nem vitás: az okostelefonunkon keresztül, számos hasznos és érdekes dolgot fedezhetünk fel. Hosszasan sorolhatnánk az online világ előnyeit és mindazt, amivel kiegészítik és jobbá teszik az életünket. Azonban az okoseszközök használatához – mint oly sok minden máshoz is – tudatosságnak is társulnia kell.

Egy érdekes kutatás azt a célt tűzte ki, hogy megfigyelik, milyen hatással van a gyerekekre az, ha a reggeli vagy akár a délutáni, az esti közösen töltött idő, legyen bármennyire kevés is, elveszik a digitális eszközök „karmai” között. Olyan napi rutinokat figyeltek, mint a felkelés, a reggelizés, az öltözés, az együtt utazás és a sétálás. Már ezen tevékenységek közben is rengeteg téma előkerülhet, kérdések vagy megoldandó apróságok zöme zúdulhat a szülők nyakába. Ezek legfontosabb hozadéka a kommunikáció, valamint a szociális kapcsolatok és az érzelmi fejlődésre való hatásuk.

A gyerekek ugyanis a társas kapcsolatok egyik legfontosabb „kötőanyagát”, magát a kapcsolódást, a beszélgetést, az információszerzést vagy az egymásra figyelést és a másik érzelmeinek, hangulatának leolvasását is gyakorolják a kommunikáció során. Akkor is, ha nem sikerül bekötni a cipőfűzőt és segítséget kérnek, de a ruhák vagy a reggeli kiválasztásakor is.

Eltékozolt pillanatok

Az amerikai kutatás azt találta, hogy az 1-3 éves gyerekek és a szülők 68%-nak a figyelmét egy képernyő köti le a reggelinél. Vagy azért, mert felkészülnek a felnőttek a napra és átnézik a híreket, tennivalókat, munkával kapcsolatos dolgokat, vagy mert így lekötik a gyerek figyelmét. Tehát ülnek egymás mellett, rendelkezésükre állna az együtt töltött idő, ám egymásról szinte tudomást sem vesznek.

Hasonlóan megrázó az az eredmény, miszerint a játékidő 73%-ában egy digitális eszköz szórakoztatja a gyerekeket játék vagy mese segítségével. Ez a kreativitástól, az úgynevezett strukturálatlan (szabad) játéktól és a szabad gondolkodástól, a problémamegoldást igénylő játékoktól veszi el az időt és kisgyerekeknél az agy fejlődését is komolyan hátráltatja.

Van amit nem lehet digitalizálni!

Az egymásra figyelés, az interakció és a jelenlét a társas-érzelmi fejlődés egyik kulcsa. Olyan képességeket és készségeket fejleszt, amiket később már sokkal nehezebb pótolni és nem csak a társas kapcsolatokat, de a beilleszkedést és az ismerkedést is megnehezítheti. Ne becsüljük le a pár perces együttléteket és a reggeli „kapkodást” vagy az esti együttlétet se, hiszen rengeteget taníthatunk általa. A családi közegnek a viták, az egyet nem értés ugyanolyan természetes része, mint amikor egy jót beszélgetünk, és azt látjuk, hogyan fejlődik és tud egyre többet a gyerek.

A képernyőknek is megvan a maguk haszna és helye, de a társas kapcsolódás élményét és a minőségi együttlétet csakis személyesen adhatjuk meg egymásnak.

Ésszel mobilozó gyereket szeretnél? Mutass példát!

Vajon hogyan taníthatjuk meg a gyerekeket arra, hogy ésszerű keretek közé szorítsák a mobileszközök használatát? Hogyan vértezhetjük fel őket a mindennapi helyzetekben is alkalmazható szabályokkal? Jó eséllyel ez is úgy működik, ahogyan a gyereknevelés többi területe: a szigor és a szabályok messze nem olyan hatásosak, mint a példamutatás.

Önkritikára hajlamos szülőként néha úgy érzem, hogy sok területen várunk el olyat a gyerekektől, amit magunk sem biztos, hogy képesek lennénk teljesíteni. Legyünk egészen őszinték: végig tudnánk ülni hatszor-hétszer (nyolcszor) 45 percet pisszenés nélkül, és utána lelkesen készülni a másnapra? Képesek vagyunk késleltetni a vágyainkat, vagy néha belecsúszunk az impulzusvásárlásba? Ha viszont a gyerekünk hasal el néha ezeken a követelményeken, azt máris hajlamosak vagyunk a nevelésünk kudarcaként értékelni.

Valahogy így van ez a technikával is. Egyrészt nincs könnyű dolgunk, hiszen digitális bevándorlókként próbáljuk átadni a megfelelő gyakorlatot azoknak, akik már digitális bennszülöttekként jöttek a világra. Nekünk még mindig nem természetes, hogy a neten mindig minden elérhető, míg ők valószínűleg el sem tudják képzelni, milyen lehetett a világ szélessávú internet, Instagram és GPS nélkül. Ugyanakkor az is természetes, hogy felnőttként jobban látjuk ennek a világnak az árnyoldalát is, mint az, aki eddig csak a jó tulajdonságaival ismerkedett.

A tiltás nem megoldás

Ahogy az életben általában, úgy az ésszerű eszközhasználat terén is úgy érzem, hogy a teljes tiltás aligha vezet eredményre. Először is azért, mert a tiltott gyümölcs mindig édes, tehát aki otthon csak annyit hall a számítógépről és az okostelefonról, hogy rossz és tilos, az az első barátoknál alvós partin fogja szó szerint betegre játszani magát. A másik, ugyancsak ezzel összefüggő szempont az, amit a Screenagers című filmben szereplő egyik tengerentúli tanár is megfogalmazott: ha nem mondjuk el nekik az ésszerű használat szabályait és titkait, csak tiltunk, akkor hogyan várhatjuk el, hogy a felnőttkorba ezeket ismerve lépjenek át?

Szabályok és sokszínűség

Szülőként az a legnehezebb, hogy nem láthatjuk előre, mi lesz a mai döntéseink következménye 20 év múlva, de így, kissé a sötétben tapogatózva a miértekben, a megbeszélésben, a példában és a sokszínűségben hiszek. A miértek alatt elsősorban azt értem, hogy igyekszem mögé nézni, miért szalad el a ló időnként a gyerekkel a számítógépezésben? Azért mert a barátok mind játszhatnak? Azért mert a különböző osztálytársak különböző időpontban vannak a neten, ő pedig mindegyikükkel akar egy kicsit játszani? És bár a gyerekeim még viszonylag kicsik, a saját kamasz koromra (és a tárcsás telefon „szólalj már meg!” fixírozásával töltött órákra) visszagondolva, azt is el tudom képzelni, hogy van olyan kamasz, aki azért nem tud leszakadni a telefonról, mert véletlenül se mulaszthatja el egy bizonyos nagyon fontos valaki aktuális Instagram- vagy Snapchat-posztját.

Ezen a ponton pedig bejöhet a megbeszélés. Szabályok nélkül nem megy, de a szabályokat jobb együtt lefektetni, mint hatalmi szóval megfogalmazni. Azt gondolom, hogyha a gyerek részt vett a keretek kialakításában, akkor a betartásukban is motiváltabb lesz – persze nem érdemes azzal áltatni magunkat, hogy innentől soha nem fogja megszegni őket. És nemcsak a szabályokról érdemes beszélgetni velük, hanem a tágabb összefüggésekről is: például, hogy miért nem posztolunk, küldünk olyan képet, amit nem szívesen mutatnánk meg mindenkinek, miért nem kommentelünk olyat, amiért aztán szégyelljük magunkat, vagy miért nem tudósítunk a vakációról valós időben.

A sokszínűség alatt az élet sokszínűségét értem. Van olyan, hogy fizikailag kell elvinni a gyereket a kütyü közeléből ahhoz, hogy elszakadjon tőle. Egy jó program közepette viszont nekünk is kevésbé jut eszünkbe elővenni a telefont, sőt, akár abban is megegyezhetünk, hogy egy-egy családi eseményre egyáltalán nem viszünk okoseszközt. Akinek széles a látóköre, sportol, kirándul, olvas, moziba jár, kiállításra megy, valószínűleg kevésbé akar majd lecövekelni az élet egyetlen, digitális aspektusánál.

Mi hogyan kezeljük?

Szándékosan hagytam a végére a példamutatás kérdését, hiszen ez a legbonyolultabb mind közül. Különösen azokban a családokban, ahol, mint nálunk is, számítógépen dolgoznak a felnőttek, ebből pedig a gyerekek annyit látnak, hogy anyu-apu napi sok órát ül a gépe mellett. Pedig másként nem megy, nekünk is ki kell alakítani a használat szabályait.

Valószínűleg sokan vitatkoznának velem, de a magam részéről a digitális detoxban sem hiszek. Ugyanazt gondolom róla, mint a szigorú fogyókúrákról: nem alakít ki egészséges szokásokat, így az eredménye sem lesz tartós. Sokkal hasznosabbnak gondolom a „digitális életmódváltást”, vagyis azt, hogy bizonyos kisebb változtatásokat megpróbálunk, hosszú távon is betartani. Ilyen szabály lehet az, hogy este „zárórát” vezetünk be a kütyükkel kapcsolatban – amikor bevezettük, meglepve tapasztaltam, mennyivel ráérősebbek lettek az estéink -, de akár az is, hogy az asztalnál nem kerülhet elő a mobiltelefon, legfeljebb csak nagyon indokolt esetben. Néha nem is a gyerekekkel nehéz ezt betartatni, hanem a családunk és a baráti körünk olyan „csatolt részeivel”, akiknél esetleg nem ugyanezek a szabályok érvényesek. Mindenesetre egy-egy családi összejövetel előtt nem árt tisztázni, mire szerződtünk, miben állapodtunk meg a gyerekeinkkel, és akit lehet, megkérni, hogy legalább most ne akarja felülírni a megállapodásunkat.

Ami pedig a digitális illemszabályokat illeti, a legjobb tanács, amit ez ügyben valaha hallottam, így hangzott: ne vedd elő a mobilodat ott, ahol nem húznál elő a táskádból egy könyvet, hogy elmerülj benne. Vagyis hosszabb várakozás során nem ciki elővenni a közösségi oldalakat, ahogyan egy könyvet is nyugodt szívvel olvasnánk. Azonban nem merülnénk bele egy regénybe a moziban, a színházban, a családi asztalnál, a barátainkkal beszélgetve, esküvőn, templomban, iskolai órán, vezetés, vagy közlekedés közben, és hasonló helyzetekben. Vagyis ilyenkor a mobil sem kifejezetten kívánatos – sem a felnőttek, sem a gyerekek kezében. Ha ezt az egy dolgot sikerül a család minden tagjának szokásává tenni, máris sokat léptünk előre.

Régen minden jobb volt? Ne áltasd magad!

Minden fiatal generáció megőrül a bezzegeléstől és attól, hogy a szülei és a nagyszülei nem értik meg, ám az idő múlásával, ahogy a fiatalokból középkorúak és idősek lesznek, ők is belecsúsznak abba hibába, hogy saját tapasztalataikat és értékrendjüket kérnék számon a fiatalabb generációkon. És bizony újra és újra elhangzik, hogy „Bezzeg az én időmben, minden jobb volt!”

Napjainkban Magyarországon hat generáció él együtt és köztük jelentős a generációs szakadék, amely egyben digitális szakadék is. Steigervald Krisztián generációkutatóval arról beszélgettünk, hogyan hidalható át ez a generációs szakadék.

Miért fontos, hogy ki melyik generáció tagja? 

Steigervald Krisztián: A generációs „elmélet” lényege tulajdonképpen az, hogy minden korszaknak megvannak a maga történései, ami az abban az időszakban szocializálódottakat érinti leginkább. Ezek azok a trendek és tendenciák, amik mindenkire hatnak, idősre és fiatalra egyaránt, de eltérő módon. A legutóbbi megfigyelések alapján például a digitalizáció erősen kihat az agy működésére: az aktív online jelenlét többek között erősíti a rövid távú memóriát. Ám amíg az időseknél kiegyenlítődik a rövid és a hosszú távú memória, addig a fiatalabb generációk esetén sokszor csak a rövid távú memória erősödik.

A 6 generáció:1945 előtt született Építők vagy Veterán generáció

1945-1964 között született Baby Boomerek

1965-1979 között született X-generáció

1980-1994 között született Y-generáció

1995-2009 között született Z-generáció és a

2010 után született Alfa-generáció

Olvasd el a cikkünket és ismerd meg, mi jellemzi az egyes generációkat!

Miben segíthetnek nekünk a generációra jellemző információk?

Steigervald Krisztián: Számomra a legfontosabb üzenet, hogy nincsenek egyetemes igazságok. Attól, hogy én X generációsként éltem meg a gyerekkoromat, és azt gondolom, hogy a barátság, a közös offline emlék nélkülözhetetlen az élethez, attól ez még nem igaz. Ez csak az én X-es igazságom – én úgy hívom, hogy generációs csapda -, nem pedig egyetemes igazság. Ugyanis más az igazsága például az Alfa-generációnak, amely generációnak minden egyes tagját egy olyan világra született, ahol a Föld egy online és offline környezet egyben. Tényleg komolyan azt gondoljuk, hogy számukra ugyanolyan élményt jelent a Föld, mint jelentett nekünk gyerekkorunkban? Ha nem ismerjük meg a saját generációs csapdáinkat, a saját berögzüléseinket, akkor minden egyes történés, ami a gyerekeinkkel történik távol lesz tőlünk, csak a saját szemüvegünkön keresztül látjuk és nem lesz közös pontunk a gyerekeinkkel. Eltávolodunk, nő a generációs szakadék.

Hogyan tudjuk áthidalni a generációs szakadékot? 

Steigervald Krisztián: Nehéz feladat, amihez nagyon sokat kellene tanulni. Első körben meg kell ismerni saját magunkat, a saját magunk generációs jellegzetességeit, csapdáit, hogy utána megértsük, hogy vannak más típusú jellegzetességek és csapdák is, amiket annak a generációnak a többsége teljes szívvel tart igazságnak.

A digitális eszközök és internet berobbanása volt a legfelkavaróbb a generációk számára?

Steigervald Krisztián: Jelentős változás ment végbe: korábban, jellemzően az Y-generáció végéig, minden ember egy teljesen offline világba született bele. Minden változás csak utána történt. De a Z-generációs gyerekek már egy online térrel átszőtt Földet kaptak meg, míg az Alfa-generációsok már egy olyan online és offline világba érkeztek, aminek élménytartalma, fontossága, egyértelműen életfontosságú szerepe van mind a kettőnek szinte egyenlő mértékben. Sőt…

Egy családon belül előfordul, hogy Z- és Alfa-generációs gyerek is van. Köztük is van különbség? Mire érdemes figyelni a szülőknek?

Steigervald Krisztián: A Z- és az Alfa-generáció közötti különbség az okoseszközök berobbanása. A Z-sek még rendelkeznek némi magánélettel, némi offline háttérrel, míg az Alfa-generációhoz tartozó folyamat az, hogy a többség digitális történelme a megszületése előtt elkezdődött. Lehet, hogy egy Alfa gyerek 20 év múlva megkérdezi az őt féltő szülőjét, miért nem rakta ki az ultrahang képet róla a Facebook-ra, mint a többi gyerek szülője. Nem szeretik őt eléggé? Szégyellték? És nem vagy csak nehezen fogja megérteni, hogy ez a szülő próbált ellenne menni egy trendnek, és mondjuk féltette őt, mert szereti, ugyanúgy mint azok, akik kitették a fotót.

Ha nem érték az offline élmény, a tudás elérhető a neten, mi vált ki elismerést a mai gyerekekből?

Steigervald Krisztián: Ami biztos: a tudás, mint érték megszűnt. Évszázadokig úgy nőttek fel a generációk, hogy a legfőbb érték a tudás volt. „Az vagy, amit tudsz.” „Azt nem vehetik el tőled.” stb. Ezért tisztelték az idősebbet, ezért volt fontos a tapasztalat és az évek mögötted. De most hogyan (és miért) tiszteljék a tudást, ha annak a sokszorosa pillanatok alatt elérhető egy olyan eszközön, ami ott van a zsebükben? A felnőttek adtak egy eszközt, egy technikát a kezükbe, amivel bárhol bármit meg lehet csinálni, és utána csodálkozva szidják őket, hogy anélkül életképtelenek lennének. De ez a lehetőség, amit pl. az okostelefonok biztosítanak számukra, elvette azt a késztetést, hogy megtanuljanak dolgokat a világról. Minek? Hisz sokkal több minden beszerezhető pillanatok alatt… így a tudás, mint érték elveszett. A tapasztalás lehet érték: amikor a tudást arra tudod használni, amire a nagy többség nem tudja. Aminek van eredménye, látványa, mondjuk „haszna” (nem csak pénzbeli!). De ez túlmutat a lexikális tudáson – ezért sincs ma már kereslet pl. a műveltségi vetélkedőkre, hiszen a néző a műsor alatt pillanatok alatt kikereshetné a jó megoldást a telefonján, míg a delikvens gondolkodik. Akkor ennek mi haszna lenne? Semmi. Az Alfa-generáció nagy feladata lesz, hogy valódi értékeket definiáljon önmaga számára.

Mikor várható a következő generáció váltás?

Steigervald Krisztián: Ez csak tipp, de kb. 2021-23 tájékán. Az alfa talán az első olyan generáció, amit nem biológiai változás, hanem a technikai fejlődés tesz azzá, amivé lesz. A következő nagy változás talán az AI (Artificial Intelligence), a mesterséges intelligencia lesz, ami általánosan elfogadott és használt technológiaként életünk szerves részévé fog válni.