Meglehetősen színes önkormányzati kommunikációs munkaköröm ellenére is meglepett az a feladat, miszerint készíttessek pilisborosjenői zászlót, mert valakik felvinnék a Kilimandzsáróra, és hogy ebből helyi szokást szeretnének kialakítani. Azóta eltelt pár hónap, a hegymászóink jócskán visszatértek, felkerestem hát őket. Következzék alább erről egy kis beszámoló, sokat idézve tőlük.
Finom kávéval fogadtak a Szellő közben, ami egyébként az egyik kedvenc helyem. Jól lehet itt elbújni és természettel érintkezni egy településen belül is. Balázs-Szécsi Dia és Balázs Gáspár jól illenek ide. Arcukkal már sokszor összefutottam a falu különböző rendezvényein, igen aktívan kapcsolódnak, de a közösségi média életében nem vesznek részt. Falusi jelenlét és magukban lét nagyon szimpatikus arányát jeleníti meg lakóhelyválasztásuk is. Kilimandzsárós kalandjukat hallgatva ugyanezt tudom elmondani rekreációs választásukról is: tudatos döntés hoztak. Olyan programot kerestek, ami nem a külsőségekről, hanem egy belső út bejárásáról szól, és nem egyszerű sportkihívás, hanem egymáshoz való kapcsolatukbanis gazdagítja őket: “kiszakadva a civilizációs kényelemből, egy olyan környezetben, ahol valóban a természet vendégei lehetünk”.
Az is beszédes folyamat, ahogy végül ők ketten vettek részt ebben a kihívásban. Gáspár eredetileg egy barátjával készült a túrán részt venni, 40-dik szülinapja aprópójából. Az életközepi tesztoszterontúltengést tudatosan akarta építő mederbe terelni: két órán belül lefutotta a félmaratont és hajnalonként hátizsákba rakott súlyokkal járt fel-le a Kevélyhegyre. A Kilimandzsáró látványa egy Serengetiben zajló út során vésődött be neki, megmászása lett a következő kihívás. Edzettek hát a baráttal közösen, itt a Kevélyen, de a barát lesérült. Dia nem hagyhatta veszendőbe menni férje álmát és bár ő kevésbé érzi magát fizikailag a csúcson, vett egy levegőt és felajánlotta, hogy menjenek együtt. Végül is ő is éppen negyvenéves és a közös évfordulójuk is kerek: idén lesz 20 éve, hogy megismerték egymást. Duplaköltség, ha ő is megy, de “más többet költ a válására”, mondja Gáspár mosolyogva. – Fontosak a nagy közös élmények!” Felhívták a nagyszülőket segítséget kérni, akik rábólintottak: “nekik is meglett hát a maguk Kilimandzsárója a három gyerekkel.”
Innentől jöhetne jó sok kaland leírása, a repülőút során elveszett csomag, a többféle időjárási körülmény megélése, a hideg sátor, az oxigénhiányos napok harmadikjának estéje, amikor a hátizsákot másnapra bepakolni is kihívás volt, mindenféle rosszullétek, csigalassú tempó, amikor “egy óra alatt teszel meg egy 100 méteres emelkedőt”. Teljesen csak a fizikai lét köt le, a létezés kihivásai, hogy enni kell rendszeresen, pedig nincs étvágyad, ugyanakkor 4000–5000 kalóriás napokat kell teljesíteni, ezért muszáj a müzliket letolni. Vagy hogy napi 4-5 liter vizet meg kell innod, hogy valamennyire akklimatizálódni tudj. És hogy minusz 17 fokban indulsz el éjjel csúcstámadni, mert nappal már leégne rólad a bőr. És ami fölfelé 5,5 nap, az lefelé másfél. Nincs idő mindenféle civilizációs szorongásra, vagy múltban-jövőben tévelygésre, csak a jelen van. Sötétben hegyet mászni pedig egyenesen zarándoklatnak bizonyult. “Kiürült a fejünk a szó jó értelmében, rend lett benne. Mit üzen a testem, hogyan tegyem az egyik lábam a másik mögé? Ezek foglalják le a gondolatok száz százalékát. Nincsenek hírek, bevásárlás, napi problémák.”
Ahogy mondták, a Kilimandzsáró az alázat hegye. Nemcsak a természet erejének megtapasztalása miatt. “A hegy hódít meg téged ugyanis, nem te támadsz csúcsot.” Mélyen hatott rájuk az őket kiszolgáló, 11 fős helyi csoport lelki és testi ereje, ahogy ők fogalmaznak: “TB ellátás nélkül mozognak a hegyen”. Itthonról nézve elképesztő, hogy mit meg kell tenniük családjuk ellátása érdekében,megdöbbentette őket rászorultságuk és egyes turisták velük való bánásmódja. Mindezek ellenére olyan életvidámság árad belőlük, amilyennel igazán csak az afrikai nap alatt találkozik az ember. Itt született meg az Oroszlánkirályból ismert szuahéli mondás is: Hakuna Matata – azaz minden rendben, semmi probléma. “Ők voltak a hősök, nem mi.” Elmesélték, hogy hogyan épült velük a kapcsolat, végül meghívták őket is a szokásos túrazáró kocsmázásukra. A falu egyetlen, vörös homokos utcájában lévő, tört műanyag székekkel ellátott vendéglátóipari egységében vettek hát búcsút. “Pont mint a filmekben!” Hátrahagytak sok túrafelszerelést nekik – mert itt az esőkabát is hiánycikk, noha többnyire minden délután órákig esik – és amennyi borravalót csak lehetett, mert rossz volt nézni a tátogó talpú cipőket, és hogy ők kellett, hogy javító foltkészletet adjanak a lyukas sátrukhoz is, amikor eleredt az eső.
Ez az aktív pihenés egyszerre szolgálta testüket és lelküket, alázatra tanítva őket minden értelemben. Jó lenne egy helyi klub, ahol rendszeresen lehetne egymásnak úti élményekről beszámolni, mert ez a kis írás erre nem elégséges, viszont nagyon jó lenne, ha más is hallhatná őket. De essen szó a kezdeményezés lényegéről is: a Pilisborosjenő zászlót bárki elkérheti innentől kezdve az önkormányzat ügyfélszolgálatáról és készíthet vele fotót az ország vagy a világ bármelyik részén. Ezeket megosztjuk az önkormányzat felületein (közösségi médiában a #pilisborosjenointheworld hashtaggel) és az újságban. Küldjék meg nekünk a kommunikacio@pilisborosjeno.hu címre. Vigyük hírét a falunknak! Gáspár szavaival zárva: “Pilisborosjenő egy különleges hely! Városközelben vagyunk, mégis akik itt élnek, a természetet és a falusi lét értékeit keresik a város közelében, nem várost szeretnének építeni a falunkból. És milyen közösség ez! Tele ötletekkel, lelkesedéssel és egymás iránti nyitottsággal. Ezt a közösségi szellemet érdemes óvni és új kezdeményezésekkel erősíteni. Mi Diával úgy látjuk, hogy erre fogékonyak is vagyunk helyben. … Innen jött az ötlet, hisz Pilisborosjenő nemcsak egy település, hanem egy márka is egyben. Egy olyan értékes brand, amelyet büszkén képviselhetünk a világ bármely pontján. Legyen a falunk zászlaja a stafétabot! Vigyük magunkkal túrákra, kirándulásokra – akár a Kékestetőre, az Eiffel-toronyhoz, a Capitoliumhoz vagy épp az egyiptomi piramisok lábához. Végül pedig egy fotóval mutassuk meg, hogyan járja be a világot Pilisborosjenő szelleme!”
Frivaldszky Bernadett
