Volt idő, amikor a gyereket nemcsak a szülei nevelték. A nagyszülők, a szomszédok, a testvérek, a rokonok, sőt sokszor maga az utca is része volt a mindennapoknak. A mai kisgyerekes szülők közül sokan úgy érzik, hogy a gyereknevelés egyszerre gyönyörű és nagyon magányos feladat: egy szűk családi körben kell megoldaniuk mindent, gyakran úgy, hogy közben alig van kivel beszélniük napközben. Pilisborosjenőn azonban keddenként történik valami, ami ebből a régi, közösségi működésből sejtet meg valamit. A Baba-Mama Klubban anyák találkoznak, gyerekek ismerkednek, és közben lassan kialakul egy olyan bizalmi háló, amely túlmutat a heti két órán. 

A három szervezővel – Vitáris-Kéri Zsófiával, Oskó Veronikával és Török Zsófival – egyikük otthonában beszélgetünk. A helyszín már önmagában sokat elmondott arról, miről is szól ez a klub. Nem steril interjúhelyzet, hanem igazi délutáni családi-baráti közeg. Van jó kanapé, de a padlón ülünk, a szobában két kisgyerek, a beszélgetés közben valaki fél szemmel mindig figyeli, merre indulnak, hogyan vannak. Maga volt a klub kicsiben: természetes együttlét, figyelem, egymásra hangolódás, oldottság.

A beszélgetésből hamar kiderült, hogy a klub ugyan nem most alakult, de a jelenlegi formáját tavaly ősszel kezdte el igazán felvenni. Vitáris-Kéri Zsófiát az addigi szervezők – Bereczki Melinda és Schieszl Julianna – megkeresték azzal, hogy átvenné-e a Szecsányi Eszter egykori védőnő alapította klub vezetését. “Rövid időn belül rájöttem, hogy igen, szeretném csinálni – meséli. – De azt is tudtam, hogy ezt nem lehet egyedül. Gyerekeink vannak, bármikor közbejöhet valami. Közbejön egy betegség, felborul az alvás, vagy egyszerűen olyan nap van, amikor semmi nem úgy alakul, ahogy az ember eltervezte. Ha egy közösség egyetlen emberen múlik, könnyen bizonytalanná válik.” Zsófi ezért kezdett társakat keresni, és így került mellé a szervezésbe Oskó Veronika és Török Zsófi. 

A Baba-Mama Klub keddenként délelőtt 9 és 11 között működik a faluház klubszobájában, emellett pedig felmerült egy kéthetente hétfő délutáni alkalom is, elsősorban azok miatt, akik már dolgoznak, vagy a délelőtti időpontot nehezebben tudják megoldani. A szervezők szerint egyszerre általában nyolc-tíz anyuka van jelen a gyerekeivel, de a közösség ennél jóval nagyobb, nagyjából húsz-huszonöt család fordul meg a klubban felváltva. Ez első hallásra nem tűnik óriási számnak, de egy falu életében ez már nagyon is érzékelhető jelenlét. 

A szervezők nem akarták, hogy a klub kizárólag abból álljon, hogy van egy időpont, amikor mindenki betérhet. Fontosnak érezték, hogy legyen valamilyen finom struktúra, ami kapaszkodót ad azoknak is, akik nehezebben szólalnak meg, vagy nem akarnak rögtön a saját helyzetükről beszélni. Ezért kezdtek el témákat gyűjteni, előadókat keresni, és úgy szervezni az alkalmakat, hogy a kötetlen együttlét mellett időről időre legyen egy-egy fókusz is. Pszichológusok, fejlesztő szakemberek, különböző területekhez értő előadók érkeztek, és a beszélgetések egyre színesebbek lettek. A szervezők azt látják, hogy sok anyukának könnyebb kapcsolódni, ha van egy közös téma, amiből el lehet indulni. Külön öröm számukra, hogy az eddigi előadók mind térítésmentesen vállalták a részvételt: volt, aki ezt egyfajta szakmai bemutatkozásnak is látta, más egyszerűen szívügyének tekintette, hogy segítsen a helyi családoknak. 

Miközben ezek a programok sokat adnak a klubnak, a beszélgetésből végig az derült ki, hogy a lényeg mégsem az előadásokban van. Hanem abban, ami körülöttük történik. Abban, hogy az anyukák figyelnek egymásra. Hogy tudják, kivel mi történt az előző héten. Hogy rákérdeznek, jobban van-e már a gyerek, sikerült-e valamit megoldani, átvészeltek-e egy nehezebb időszakot. És persze abban is, hogy közben teljesen természetesen figyelnek egymás gyerekére. A szervezők és a klubba járók is úgy látják: ez ma talán az egyik legnagyobb érték. „Amikor lent vagyunk a klubban, mindenki figyel mindenki gyerekére” – mondja Török Zsófi. – „Ha valaki alszik, a többiek nézik, hogy felébredt-e.”  Nem kizárólag a saját kis buborékját őrzi mindenki, hanem van egy közös tér, ahol az odafigyelés megoszlik. Pont úgy, mint régen az utcában. Ahol mindenki ismert mindenkit, és a gyerekek félig a közösségben nőttek fel.

A modern nyugati kultúrában természetesnek tűnik a „kis család”: anya, apa és gyerekek. A kutatások szerint azonban ez az emberi történelemben inkább kivétel, mint szabály. A legtöbb társadalomban a gyereknevelés több generáció és több felnőtt feladata volt. Az úgynevezett kiterjesztett család – nagyszülők, nagynénik, nagybácsik és rokonok – együtt élt vagy egymás közelében lakott, és megosztotta a gyermeknevelés feladatait. A kutatók ezt gyakran „alloparentingnek” nevezik: vagyis olyan nevelési rendszernek, ahol nem csak a biológiai szülők vesznek részt a gondozásban. Falun ez még a 20. század közepéig is jól látható volt. A nagyszülők gyakran ugyanabban a házban vagy utcában éltek, a gyerekek pedig együtt játszottak, miközben a felnőttek dolgoztak. Az utca, a rokonság és a szomszédság mind részt vett a gyerekek mindennapjaiban. Az elszigetelt nukleáris család, amelyben az anya szinte egyedül felel a gyermekért, történelmileg inkább kivéte volt. A 20. század közepére viszont ez a modell vált dominánssá a nyugati világban. Ez komoly pszichológiai következményekkel járhat, ugyanis az a társadalmi elvárás, hogy az anyák kevés támogatással birkózzanak meg a gyermekneveléssel, nem ideális sem az anyának, sem a gyermeknek. 

A három szervező közül többen is kimondják, hogy szerintük az ember egyszerűen nem úgy lett kitalálva, hogy teljesen egyedül neveljen gyereket. A szülő gyakran ugyanazokat a köröket futja le újra és újra: altatás, etetés, séta, pakolás, öltöztetés, újrakezdés. Ha mindehhez nincs közben felnőtt szó, visszajelzés, vagy egyszerűen csak jelenlét, könnyen beszűkül a világ. A klubban viszont nemcsak a gyerek kap társas közeget, hanem az anya is. És ez a kettő valójában nem választható szét. Ha az anya jobban van, oldottabb, megtartottabb, azt a gyerek is megérzi. Nem véletlen, hogy a szervezők újra és újra visszatértek arra: a közösség megtartó ereje mentálisan is sokat jelent. Nem old meg mindent, de tompítja az egyedüllét élét. „Nagyon könnyű magányosnak lenni kisgyerekes szülőként” – mondják. – „De ha az anya jól van, az egész család jól van.” 

A klub másik fontos hozadéka, hogy a kapcsolatok nem maradnak bent a klubszobában. A beszélgetés során többször előkerült, hogy innen már séták, kisebb baráti körök, közös pizzázások, sőt egy készülő családi nap ötlete is kinőtt. A szervezők arról is beszéltek, hogy mennyire jó, amikor a férjek is elkezdik megismerni egymást, mert így a családok között is könnyebben alakulnak ki valódi kapcsolatok. Egy kis faluban ennek külön jelentősége van. Azok a gyerekek, akik ma még a szőnyegen egymás mellett játszanak, néhány év múlva jó eséllyel együtt mennek majd óvodába, iskolába, különórákra. Ha a családok már korábban találkoznak, ismerik egymást, az mindenkinek könnyebbség. A gyereknek azért, mert nem egy teljesen idegen közegbe érkezik. „Ha itt neveljük a gyerekeinket, ezek a családok lesznek azok, akikkel együtt járnak majd óvodába, iskolába.” – mondja Veronika.

Külön érdekes volt hallani, mennyire tudatosan gondolkodnak annak előnyéről is, hogy a klubban többféle életkorú gyerek és többféle tapasztalatú anya van jelen. „Így több korosztályt látunk, többféle tapasztalat gyűlik össze” – mondják. Egy kezdő anyukának egészen mást jelent egy ilyen közösség, mint annak, aki már a második vagy harmadik gyerekével jár közéjük. Van, akinek a hozzátáplálás kérdése a legégetőbb, más épp a bölcsődekezdésen megy keresztül, megint más már egy nagyobb testvérrel és egy kisebbel próbál egyensúlyozni. A szervezők szerint éppen ettől tud sokat adni a klub: mert mindig van valaki, aki már átélt valamit, ami előtt a másik még csak áll. Egészen más élőben tapasztalatot szerezni, mint a netről, ezért várnak szeretettel minden anyukát keddenként 9-11 óra között a Faluházban. (Facebookon csatlakozzanak a Pilisborosjenő BaMa csoporthoz!)

A gyerekek oldaláról nézve is izgalmas, ami a klubban történik. A beszélgetés során többen mesélték, mennyire látványos, ahogy a kicsik egymást figyelik, utánozzák, keresik. Az egyik elkezd valami újat csinálni, pár hét múlva a többiek is. „Hihetetlen látni, hogyan tanulják egymástól a dolgokat.” Máskor az történik, hogy egy gyerek napokkal később még emlegeti annak a nevét, akivel a klubban találkozott. Ezek apró jelek, mégis sokat mondanak arról, hogy a közösségi élmény már egészen kicsi korban is beépül. 

A beszélgetésből az is látszott, hogy a kisgyerekes lét falun nemcsak idilli, hanem logisztikailag és közösségileg is tele van kihívással. Szóba került, hogy rossz időben nagyon kevés az a hely, ahová be lehet ülni a gyerekekkel. A játszótér nyilván nem opció esőben vagy hidegben, a vendéglátóhelyek nem erre vannak kitalálva és nincsenek is mindig nyitva, és egy faluban eleve kisebb a mozgástér. „Hiányzik egy olyan közösségi tér, ahová bármikor be lehetne ülni, nemcsak foglalkozások idejére” – mondják. A faluház nyitottságát dicsérték, és azt is, hogy más programokra is lehet velük együttműködni. Kéthetente hétfőn 16 órától lesz például Kerekítő, kedden délelőtt 9-11 óra között baba-mama klub, péntekenként délelőtt 9:30-tól van Ringató, szerdánként és péntekenként délelőtt 9 órától pedig RTM torna. De a cél mégis az lenne, hogy olyan kapcsolatok tudjanak kiépülni kisgyerekes családok között, hogy teljesen természetes legyen spontán bekopogni egymáshoz. És idővel közösségek is kapcsolódjanak egymáshoz, például a Baba-mama klub és a Nyugdíjas Klub, erre vannak már jó gyakorlatok. A szociológusok szerint a modern társadalom egyik nagy kihívása éppen az, hogy az emberek újra megtalálják a közösségi kapcsolódás formáit. És talán ezért van az, hogy amikor egy faluban tíz anyuka összejön keddenként, az nemcsak egy program. Hanem egy kicsit visszatérés ahhoz, ahogyan az emberek évszázadokon át nevelték a gyerekeiket. Közösen.

Frivaldszky Bernadett