Falunk értékeinek megőrzéséért sokan tesznek sokféle módon más-más motivációból. Az alábbi írásban egy személyes történetet olvashatunk arról, hogy hogyan jut el valaki az életútja során oda, hogy Pilisborosjenő köveit védje.
Ahogy Pilisborosjenő jelenlegi lakosságának többsége, úgy én sem itt születtem. Én is végigjártam a lakóhelyváltozást követő identitásváltás útját, amíg igazi pilisborosjenői lettem. Ebben természetesen az emberi kapcsolatok voltak a döntőek, de az átalakulás csak fokozatosan történt.
Már az első percekben nyilvánvaló volt számomra, hogy ez az új környezet a korábbihoz képest igencsak más, és igencsak ingergazdag. A Duna másik oldalán, Újpesten születtem, ott is éltem addig. Egy Pilisborosjenőhöz képest sűrűbben beépített, családi házas övezetben, teljesen sík vidéken, ahol nem volt igazi perspektíva.
Az előzőeket úgy értem, hogy az utcákon járva nem lehetett túl messzire ellátni. Ahhoz, hogy hegyeket lássunk, fel kellett mászni a háztetőre, a tetőgerinc közelébe. Gyerekkoromban ezt többször meg is tettem, és ami a látványból leginkább megragadott, az a Nagy-Kevély volt. Akkor még nem gondoltam, hogy életem másik felében a gyerekként csodált hegy közvetlen közelében fogok élni.
Egy új helyen az első élményekhez szinte mindig valamilyen összehasonlítás is társul. Az ember leginkább ahhoz tud valami újat viszonyítani, amit már ismer. A hasonlóságokba bele tud kapaszkodni, az ilyenek segítenek az otthonosság érzésének kialakulásában. Számomra az első (és egyik legnagyobb) ilyen felfedezés a mindenütt jelenlévő helyi hárshegyi homokkő volt. (A Hárshegyen azonosították be pontosan ezt a típusú követ először.)
Maga a kő nem volt újdonság számomra. Újpesti házunk (előkert nélküli) utcafronti homlokzatának lábazata is ilyenből készült, ahogy a
környék számos egyéb házáé is. Nagyon szerettem ezt a követ, elsősorban a színgazdagsága miatt. A barna különböző árnyalatai mellett sárgás és vöröses tónusú darabok is jelen voltak viszonylag kis felületen. Durva megmunkálásuk és érdes felületük ellenére ezek a lábazatok inkább melegséget, mint ridegséget sugároztak.
Ott (Újpesten) szinte csak az utcai lábazat volt az, ahol ez a kő megjelent. A belső homlokzatokon nem használták. Egyrészt ezek az utcai homlokzatok fokozott védelmet igényeltek, mivel közvetlenül csatlakoztak a keskeny járdákhoz. Másrészt viszont a faragott kőlábazat ott egy messziről hozott, viszonylag drága anyag volt, ezért jól meg kellett gondolni, hogy hol használják.
Az, hogy az egykori építtetők csak az utcai homlokzatokon használták, elsősorban nem azt jelentette, hogy kifelé mást akartak mutatni, mint ami a valós helyzetük volt, hanem ezzel is meg akarták tisztelni a közösséget. Olyan volt ez, mint az a régi szokás, hogy ha az emberek közösségbe mentek, akkor a szebbik ruhájukat vették fel.
Ezeknél a házaknál az én szememben a kőlábazat képviselte az emelt minőséget és az állandóságot. Ez az időben változatlan megjelenés eléggé feltűnő volt az ottani lakosság akkori siralmas anyagi helyzete miatt elmaradó karbantartások és az ebből következő vakolatleválások és festéklepattogzások mellett.
Nos, Pilisborosjenőn ez az addig általam különlegességként ismert anyag a lehető legáltalánosabban elterjedtként jelent meg. Nemcsak az fogott meg, hogy milyen nagy tömegben van jelen, hanem, hogy mi mindenre használták (főleg a régi időkben), amire korábban nem is gondoltam.
Kő mindenütt. Kőfal, kőhíd, kőoszlop, kőkereszt, kő áthidaló, kő boltozat, oromfalat tartó gyámgerenda, kerékvető, kútkáva, útburkolat, folyóka, itatóvályú stb. Mind régi. Többségük több mint száz éves. Készítőik már régen meghaltak. Erre mondják, hogy a kövek a régi idők néma tanúi. Néma? Én jobban szeretem, amikor azt mondják, hogy a kövek mesélnek.
Persze, csak annak mesélnek, aki érdeklődik a rejtett mondanivalójuk iránt, igyekszik szóra bírni őket, próbálja megtanulni a nyelvüket, és eléggé türelmes is. Gondoljunk csak az ókori Egyiptom történelmére. Piramisok, sírkamrák, kőtemplomok. Amit tudunk, szinte mind a kövekből tudjuk. A sokáig megfejthetetleneknek tartott hieroglifák megértéséhez is egy kő adta a megoldást. Gondolom, ez „kicsiben” is hasonlóan működhet, és ezért is szeretem faggatni a köveket.
Az egyik első helyi „felfedezésem” az volt, hogy néhány helyen a nagykapuk jellegzetes oszlopait egy tömbből faragták ki. Kőből (kötőanyagba) rakott oszlopokat korábban Újpesten is láttam, de ilyeneket nem. Ezek sokkal karcsúbbak, mint az épített oszlopok, és visszafogottan, de átgondoltan faragottak. A kő tulajdonságainak megfelelően.
Ebből a kőből sem kőcsipkét faragni, sem a felületét fényesre csiszolni nem lehet. Ugyanakkor látszik, hogy a méretek, keresztmetszetek, arányok, formák, díszítések nem véletlenszerűek, hanem hosszú idő alatt szerzett tapasztalatok alapján alakultak ki.
A keresztmetszetek szofisztikált statikai számítások nélkül is jól lettek megválasztva. Ezt bizonyítja, hogy többségük több mint száz (vagy akár többszáz) év alatt nem ment tönkre. Ugyanakkor karcsúak, nincs bennük felesleges anyag, hogy emelőgép nélkül is mozgathatók és beépíthetők legyenek. Általában a tövükben (ahol a legnagyobb a hajlító igénybevétel) van egy kerékvetőként is funkcionáló vastagítás.
Bár az oszlopok kifejezetten funkcionálisak, a készítők általában idegenkedtek a teljes díszítetlenségtől (dísztelenségtől), és legalább a fejrészt megfaragták. Egyes oszlopokon az utca felé néző oldalára kannelúraszerű díszítéseket is faragtak. A fejkiképzések ha nem is azonosak, általában azért hasonlítanak egymásra, Három-négyfélét lehet megkülönböztetni.
Különösen egy kapuoszloppár látványa ragadott meg, a Budai út 31. sz. alattié. Ez akár kakukktojásnak is nevezhető. Míg a többi fejkiképzés az oszlopok felső végének lekerekítése köré összpotosul, és a vésések mélysége kicsi, ezeknél az oszlopoknál a fejrész jelentősen meg van faragva.
Különösen feltűnő a nyakrész erőteljes elvékonyítása. Semmilyen funkcionális indokot nem lehet találni egy ilyen formára. Már az első percben az villant be, hogy ez a fejrész olyan „törökös”. A formájáról akár egy török turbánra is lehet asszociálni. Miért éppen ilyet faragott az egykori kőfaragó mester? Ő is a mesterétől tanulta? Vagy látott ilyet valahol?
Emlékezetemben sorra felbukkantak a kapcsolódó emlékek. Diákkoromban (a hatvanas években)
többször barangoltam a Budai Várban, és nemcsak a frekventált helyeken. Így találtam rá a Zsigmond-kori rondella alatti domboldalon a kis török temetőre is, ahol néhány korabeli sírkő volt kiállítva. Ezek inkább oszlopok voltak, némileg hasonlóak, mint a székely kopjafák, csak alacsonyabbak, és csak a felső részük volt megfaragva.
Később (a hetvenes évek végén) több száz magyarral együtt kikerültem az egykori Szovjetunióba, Nyugat-Ukrajnába, a Szövetség (Orenburgi) Gázvezeték építkezésére. A kisváros, ahol kompresszorállomást, lakóházakat, kazánházat, óvodát, közműveket építettünk, az első világháborúig a Monarchia, majd a második világháborúig Lengyelország határvárosa volt.
Szabadidőnkben egyszer ellátogattunk az onnan délre található Kamenyec-Podolszkijba. Ez a kisváros nagyjából Egerrel azonos szélességi körön helyezkedik el. Viszonylag jó állapotban fennmaradt a középkori Lengyel Királyság idejéből származó festői óvárosa és impozáns középkori végvára.
A lengyel végvári vitézek a magyarokhoz hasonlóan kb. hasonló időben harcoltak a törökök ellen. Ebben a korban és részben ebben a várban játszódik a híres lengyel író, Henryk Sienkiewicz regénytrilógiája, melynek befejező részéből éppen ebben a várban forgatták 1969-ben A Kislovag című nagysikerű filmet. Magyarországon ennek 13 részes tévéfilmváltozatát mutatták be. Magyarországhoz hasonlóan ezt a végvárat is végül az oszmánok (részben az átállt kozákok segítségével) elfoglalták. A román kori eredetű és az évszázadok során különböző építészeti stílusokban bővített római katolikus székesegyházat a törökök dzsámivá alakították át, és minaretet építettek a harangtorony nélküli templomhoz. Amikor a lengyelek 1699-ben, a magyarországi törökellenes felszabadító háborúval egy időben visszafoglalták a várost, a minaret tetejére (a toronysisak helyére) egy Szűz Mária szobrot állítottak.
A szovjet időkben a templom múzeumként működött. Itt őrizték és mutatták be az egykori török emlékeket is (többek között) . A fő attrakció egy Konstantinápolyból (Isztambulból) származó, fehér márványból készült, csipkeszerűen kifaragott szószék (minbar) volt, lépcsőfeljáróval. Emellett sírkövek is voltak az ottani egykori török temetőből, nagyon hasonlóak az általam a Budai Vár oldalában látottakhoz,
Nos, a Budai úti oszlop fejkiképzése emlékeztetett a korábban mindkét helyen látottakra. Később megtudtam, hogy a török hódoltság vége
felé az elnéptelenedett Pilisborosjenő területén egy ideig éltek leszerelt török katonák is. Az előzőekben leírt emlékeimmel együtt ez is tovább erősítette a „törökös” gyanúmat. Hátha az egykori kőfaragó (vagy a mestere), aki a kapuoszlopot faragta, látott még ilyen (azóta eltűnt) török sírkőoszlopot, és onnan merítette az ihletet. Persze, erre nem volt semmilyen bizonyíték, és a történetnek ezzel számomra még nem is volt vége.
Később (a rendszerváltás és az első kuvaiti háború után) már pilisborosjenőiként kiutaztam a Közel-Keletre dolgozni. Először Kuvaitba. Ott akkor egy gazdag, de frissen kifosztott, és sok helyen romokkal és aknamezőkkel „tarkított” országban nem sok lehetőség volt a szabadidő kellemes eltöltésére. Örültem, amikor az egyik kirendeltség-vezető felajánlotta, hogy elvisz bennünket, újonnan érkezetteket egy csak ismeretség alapján látogatható magánmúzeumba.
A gyűjtemény (amelyet Szaddam Husszein katonái megkíméltek) egy Tarek Radzsa nevű, Kuvaitban élő milliárdos indiai származású üzletember tulajdonában volt. Az illető több üzleti vállalkozással rendelkezett, és a múzeuma mellett még egy iskolát is működtetett. Abban az időben még éppen csak elkezdték helyreállítani az irakiak által kifosztott Kuvaiti Nemzeti Múzeumot. Egyébként a helyzetet ismerők azt mondták, hogy ez a magángyűjtemény a Kuvaiti Nemzeti Múzeum kifosztása előtt is gazdagabb és szakmailag is sokkal jobban összerakott volt.
Amikor fogadtak, a helyiségben távolabb csak egy angol házaspárt láttunk, akiket egy idősebb férfi kísért. A fogadó személyzet magunkra hagyott minket, mivel ismerték a kirendeltség-vezetőt, és tudták, hogy ő már nem először látja a gyűjteményt. A múzeum elsősorban a gazdagsága miatt eléggé zsúfolt benyomást keltett. Egyszerre nem tudtuk mindnyájan ugyanazt a műtárgyat nézni, és ezért eléggé távolról, viszonylag hangosan kommunikáltunk egymással. Senkit nem láttunk körülöttünk.
Egyszer csak az egyik kollégám egy színes kerámiákat tartalmazó vitrin előtt felkiáltott: „Teljesen ilyen tálat láttam a Tatai Múzeumban is!” Mielőtt bárki válaszolhatott volna, a háttérből magyarul elhangzott: „Jól mondod, barátom!” A vitrinek mögül azonnal elő is jött a korábban látott idős úr, és bemutatkozott: „Fehérvári Géza vagyok, a magyar nagykövet, és mellesleg a múzeum kurátora.”
Ahogy később elmondták, a professzor úr Antal József fiatalkori barátja volt. Családjaik tartották a kapcsolatot. Az ifjú Fehérvári 1956-ban a forradalom után megtorlástól tartva elhagyta az országot. Angliában futott be karriert, ahol az egyik neves angol egyetem régész professzora, nemzetközileg elismert tanszékvezetője lett. Szakterületei a mezopotámiai és az Indus-völgyi kultúrák voltak, ezen belül is a térség ókori „cserepeinek” a specialistája lett. Tarek Radzsa is már régóta ilyen minőségében vette igénybe a szaktudását gyűjteménye kezeléséhez.
Antal Józseffel folyamatosan tartották a kapcsolatot, így előbbi tudta, hogy kb. a rendszerváltás idején a professzor nyugdíjazására készült. Felkérte, hogy főleg helyismerete és kapcsolatai miatt vállalja el a rendszerváltás után Kuvaitban, az Egyesült Arab Emírségekben, Bahreinben és Ománban a nagyköveti posztot, ami meg is történt.
A professzor úr ott rögtön egy „kiselőadást” is tartott a témában. Elmondta, hogy az a tál az iráni Tebrizből származik, amely napjainkban is a művészi kézműves kerámia egyik központja. Az a motívumvilág, amit a tál tükröz, az ott az Óperzsa Birodalomtól a mai napig szinte változatlanul megmaradt.
A 16–17. században, az Oszmán Birodalom fénykorában Perzsia nagy része is a birodalom fennhatósága alatt állt. Az sem véletlen, hogy ilyen stílusú kerámia Magyarországon is megtalálható, és nemcsak egy darab. A török (etnikailag igen gyakran balkáni) kereskedők igen aktívak voltak, és a birodalom egész területén terjesztették az árukat. A tebrizi cserép minőségi (prémium) terméknek számított, és magyar főurak is vásárolták (vagy török méltóságoktól kapták ajándékba).
Azt is elmondta a professzor úr, hogy ezeknek a „cserepeknek” darabszámukhoz képest sokkal jelentősebb hatásuk volt Magyarországra, a magyar díszítőművészetre, a népművészetre és a kézművességre. Ez annak az igen erőteljes befolyásnak is a következménye, amelyet a perzsa kézművesség gyakorolt az Oszmán Birodalom idején a török díszítőművészetre. Nemcsak a tárgyak vándoroltak. Például a 16. század elején Tebrizből elhurcolt fazekasokat telepítettek az Isztambulhoz közeli kerámiaművességi központba, és később is jelentős számban költöztek perzsa kézművesek Isztambulba és a központi török területekre.
Perzsa tál a galeriasavaria.hu-ról. A kép illusztráció.
Idehaza a szegényebb falusi-városi lakosság nemigen tudta megvenni ezeket a drága (perzsa) cserepeket, de a kézművesek, elsősorban a helyi fazekasok elkezdték másolni a motívumokat. Sok „magyarosnak” ismert motívum ekkor került bele a magyar motívumvilágba, és nem sokan tudják, hogy ezek tulajdonképpen óperzsa eredetűek. Nemcsak a kerámiaművesség területén terjedtek el ezek a motívumok, hanem a népi hímzések, díszítő festések (pingálások) és egyéb díszítőművészetek körében is.
A kiselőadás közben eszembe jutott a „törökös” kapuoszlop, mivel az egyik látott stilizált virágmotívum erősen emlékeztetett az oszlop fejkiképzésének a nézetére. Elmondtam a professzor úrnak is, és megkérdeztem, hogy ezek szerint lehet-e, hogy a kőfaragó mester csak egy magyar népművészetben meghonosodott motívumot faragott bele 3D-ben az oszlop fejébe. „Hát, bizony lehet”, volt a válasz.
Nos, előzőekkel egyáltalán nem azt akartam sugallni, hogy egy kőből faragott motívum megértéséhez évtizedeken keresztül, több ezer kilométert kell utazni, és professzorokat kell bevonni. Inkább azt, hogy egy kődarabba rögzült emberi tevékenység képes a képzelet szárnyán összekapcsolni időben és térben egymástól hatalmas távolságra lévő emlékeket. Már ha mi is akarjuk.
Egyébként a leírtakból is látható, hogy az oszlop titkának megfejtésében a képzeletbeli utazás és a sok emlék felidézése ellenére semmivel sem jutottam előbbre, csak a feltételezések száma gyarapodott. És ez baj? Szerintem nem, de ha igen, akkor is bőven kompenzálja ezt a kellemes emlékek felidézése és a sok új ismeret, ami végső soron a kőnek köszönhető. A kő faggatása nem változtat azon, hogy az a múlt emléke, egyedi és szép. Akár óperzsa eredetűek a motívumai, akár másmilyenek.
De nézzük általában a köveket! A helyi kőemlékeket helyi emberek itt, helyben állították elő. Kőfaragók, kőfuvarosok segítségével. A templom melletti lourdes-i kápolna emléktáblája szerint 1997-ben még élt olyan helyi lakos, aki kőfaragó mesternek vallotta magát. Ma már ilyen nincs. 80–100 évvel ezelőtt még több tucatnyian voltak.
És a kőfuvarosok? A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint ilyen szó nincs is. Azért mégis van, az írók szerint is. Krúdy Gyula és Veres Péter is írt kőfuvarosokról. Krúdy többet és érdekesebben. Sőt a közelből. Óbudán figyelt meg kőfuvarosokat. Egyébként Kőfuvaros utca (az utcakereső szerint) csak egy van Magyarországon (és így a világon is), Pilisborosjenőn.
Miért kőfuvaros? Nem mindegy, hogy egy fuvaros káposztafejeket vagy káposztafej nagyságú köveket fuvaroz a szekerén? Hát, nagyon nem. Honnan lehet ezt tudni, hisz már kőfuvarosok sincsenek? Én véletlenül tudom, mivel volt szerencsém egy kőfuvarossal még életében beszélni.
Néhai apósom, Stampf Imre (egyébként a 17. században betelepített 26 család egyikének leszármazottja), fiatal korában kőfuvaros volt. (Később autóbuszvezető.) Miután a családhoz csatlakoztam, fokozatosan kerültünk közel egymáshoz. Egyszer tanúja volt, hogy sikerült nekem egy több mint kétszáz kilós vasbeton áthidalót csődarabok és pajszer segítségével egy utánfutóra „felsegíteni”. Láthatóan méltányolta, és mintha azt mondta volna, hogy „Jó, jó, hogy valaki mérnök, de egy férfiembernek illik tudni bánni a pajszerrel is.”
Elmesélte, hogy kőfuvarosként nem káposztafej nagyságú köveket, hanem legtöbbször az áthidalónál is legalább kétszer súlyosabb, átlagosan
fél tonna körüli kőtömböket kellett a kőbányákból elszállítania. Emelődaruk az ő idejében a közeli kőbányákban nem voltak. Ezeket a kőtömböket nagyrészt kézi erővel, rámpákról, csörlők, pallók, csődarabok és pajszer segítségével kellett a lovas szekerekre rácsúsztatni.
A követ a bányafalból lehasítással termelték ki. Robbantást a faragásra szánt köveknél nem alkalmaztak. A kőfaragók a robbantás környezetéből származó követ „forró kőnek” hívták. Ez gyakorlatilag nem faragható, mivel a láthatóakon kívül tele van nem látható mikrorepedésekkel, és faragáskor a kő többnyire nem ott hasad, ahol szeretnék.
A lehasításhoz benzinmotoros fúrókkal (vízhűtés mellett) lyukakat fúrtak a kőbe, és ezekbe acélékeket vertek. A lehasított tömbökből darabolással és előfaragással alakították ki a szállítandó kőtömböket. A végleges faragást általában az építési helyszínen végezték.
Az Ezüsthegyen és a Köves-bércen mindenfelé voltak bányák. A nyomok jelenleg is láthatóak, bár a természet már nagyrészt visszafoglalta a gödröket. Keskeny, meredek, hegyoldalba bevágott, helyenként szakadékkal határos utakon kellett a kőtömböket a hegyről lehozni. Ezek egy részét ma tanösvényként vagy turistaútként használják. Több helyen ma is láthatók az útból kiálló nagyobb köveken a szekérkerekek vasabroncsainak (Raiffeisen, magyarosítva ráf) nyomai.
A szállítás a meredek utakon rendkívül veszélyes volt. A szekereken nem volt fék. Csak speciálisan felkészített lovakat lehetett használni, amelyek be voltak idomítva arra, hogy a keskeny és szakadékkal szegélyezett úton, meredeken és hosszabb távon is visszatartsák a nehéz rakománnyal megrakott szekeret. A fuvaros nem a bakon ült, hanem a szekér hátsó kereke mellett ment, és egyik kezével, hosszított gyeplővel a lovat tartotta vissza, a másikkal pedig egy hosszú rudat szorított rá a hátsó kerékre, és ezzel fékezte némileg a szekeret.
Az előzőekben leírtak alapján nem lehet csodálkozni azon, hogy történtek balesetek. Emberéletben esett kárról nem szóltak a visszaemlékezések, ló viszont több is elpusztult. Az útról az alacsonyabban lévő bokrokba vagy szakadékba zuhanó lovakon már nem lehetett segíteni.
A kőfuvarosok általában fiatal férfiak voltak. A nyilvánvaló veszély ellenére mégis miért vállalták ezt a munkát? Nyilván sokféle ok lehetett. Többek között, modern kifejezéssel élve, volt bennük némi adrenalinfüggőség. Büszkék voltak arra, hogy ezt nem mindenki tudja megcsinálni, egy káposztafejeket szállító fuvaros biztosan nem.
A kőfuvarossághoz nemcsak bátorság kellett, sőt a vakmerőséget kifejezetten ki kellett zárni. Éppen ellenkezőleg, hideg fejre és
megfontoltságra volt szükség a magabiztos szakmai ismeretek, az erő és ügyesség mellett. Ezen kívül tökéletesen kellett érteni a ló betanításához és a munka végzése alatt a megszakítás nélküli együttműködéshez.
Az apósom részletesebben legtöbbet a Hadtörténeti Múzeumhoz szállított kövekről beszélt. A második világháborúban, Budapest ostroma során a Budai Várban álló épület súlyos találatot kapott. Az újjáépítés a háború befejezése után viszonylag hamar megkezdődött, és ide sok kőtömböt kellett szállítani.
A Bécsi Kapuhoz vezető meredek út akkor még bazaltkockákkal volt burkolva. Ezen a lovak acélpatkói visszacsúsztak, és nem tudták a nehéz rakományt felvinni a Várba. Az egyik szénbányából szereztek egy leselejtezett gumi szállítószalagból néhány métert, és az ebből levágott kisebb darabokat rászegecselték a patkókra. Ezeket ugyan folyamatosan pótolni kellett, de a probléma megoldódott.
Számos történetet tudnának még mesélni a kövek. És nemcsak a kövek. Bár a kőfaragó mesterek már kihaltak, szerencsére voltak és vannak olyanok, akik szívügyüknek tekintik, hogy a régi kövek ne legyenek az enyészeté, hanem megmaradjanak mindennapi életünk részeként. Azok a legszebb történetek, amelyekben a kövekről nemcsak beszélnek, hanem tesznek is értük. Azok a szerencsés kövek, amelyeknek nemcsak múltja, hanem jelene is van.
Ott van például Marton Ferenc háza. Nem tudom, mit meséltek neki a régi kövek, mivel győzték meg. Azt lehet tudni, hogy egy lényegében romos épületet épített újjá. A régi kövekből, szisztematikusan, kőről kőre haladva. Minden részletet gondosan, vagy kőből, vagy a kövekhez illeszkedően megoldva. Az eredmény önmagáért beszél, de az alkotó is elmondja a tapasztalatait, ha megkérdezik.
A jó példa minden szónál többet mond. Látható, hogy egy régi kőház felújítva nemcsak szép, hanem a mai igényeknek megfelelően lakható. Nem kell ledózerolni, vagy egy skanzenbe áttelepíteni. Még romos állapotából is helyreállítható és lakhatóvá tehető.
A ház példásan illeszkedik a vele szemben fekvő műemléki környezethez is. Annak az újabb műemlékes felfogásnak a megvalósult példájaként is értelmezhető, amelyik a rekonstrukciót a megőrzéssel (közel) azonos platformra helyezi.
Előzőek arra is rámutatnak, hogy kedvező, ha funkciót adunk a régi köveknek. Már amennyiben még megvannak. Sajnos, egyre fogynak. Ott van például a Budai út 50. alatti kapuoszlop. Ha cinikusan fogalmaznék, akkor azt mondanám, hogy páratlan. Nem a szépsége páratlan (egyébként szép), hanem nincs párja. Eltűnt. Néhány éve még megvolt. Valószínűleg az ott folyó építkezésnek esett áldozatul, és már a sitt-telepen van.
A közelmúltban tűnt el két útjelző kő is. Az egyik az Erdő utca és a Budai út sarkáról, a másik is a Budai útról, a település végéről, a
polgárőrség garázsa közeléből. Előbbi útépítésnek, utóbbi közműépítésnek esett áldozatul. Ezek nem homokkőből és nem itt, és valószínűleg a még a XIX. században meghatározott országos, egységes típus szerint készültek,
Előzőek fényében is érthető, hogy az önkormányzat miért helyezte védelem alá az összes helyi követ. Ez nem jelent semmi különöset, egyszerűen meg kell ezeket őrizni. Nem szabad szétverni, feldarabolni, megrongálni, elszállítani, máshová eladni, a házak falainak kivételével levakolni, lefesteni a helyi köveket. A feleslegessé váló darabokat be kell szállítani az önkormányzati kőtárba, más szóval vissza kell engedni a körforgásos gazdaságba.
A legfontosabb, hogy ezentúl egyetlen helyi kő se kerüljön a sitt-telepre. Ne engedjük! A kövek a sitthalmok mélyén, szeméttel eltakarva már soha többet nem mesélnek, örökre magukkal viszik a mondanivalójukat.
Fotó: Csörgő Tibor, Frivaldszky Bernadett, Kádár Viktor, Budai Vár török temetője, isztambuliutazasok.hu, köztérkép,hu, archív képek, Google Earth, történeti korrekciók: Csorba László történész
